Miről is szól ez a blog?

Egy kis "rólunk" egy kis irodalom, egy kis képzőművészet és 69 fejezetnyi történet "Hanna ment Szingapúr" címmel arról a két évről, amit a lányom az United World College ösztöndíjával Ázsiában töltött.

A JOBB OLDALI SÁVBAN:

" BEMUTATKOZÁS ÉS ALKOTÁSOK" címszó alatt kedvedre válogathatsz!

Biztonsági öveket bekapcsolni!

Jó olvasást!

-------------------------------------------------------------------------------


2012. szeptember 12.

HANNA ÉS AZ IRODALOM (ALKOTÁSOK)

Oldalunkon csak ízelítőt találsz írásainkból, mert számos munkánk van pályázatokon, melyeket egyenlőre nem publikálhatunk!
De érdeklődés esetén szívesen elküldjük neked elolvasásra.
Megértésedet köszönjük!





Varga Hanna

A bundás sárgarigó
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/


Múlt éjszaka ráleltem a százéves sárgarigóra. Keskeny sikátorfalak között tipegett botjára támaszkodva. És a falak! A falak nedvesek voltak. Csillogott rajtuk a lámpákból ömlő holdfény. Izzadtak a forró éjszakában, a cseppek végigperegtek a lihegő téglákon. A téglák között a résekben szúnyogok ültek, feküdtek, de a pára nem hagyta őket aludni. Szomjaztak, de nem vérre! Mert a vér is meleg, s bele fognak pusztulni ebbe az átkozott estébe.

Észrevették ők is a sárgarigót, akinek a lépései alatt rázkódott a föld, a visszhangot azonban elnyelte a távolság sötét ajka. A szúnyogok bágyadtan zümmögni kezdtek, egy-kettő meg is indult a rigó felé, de oly erőtlenek voltak a hőségtől, hogy lefordultak a csatornába, ahol a bűzös izzadságban főttek meg. A sárgarigó tudomást sem vett róluk, csak tipegett tovább. A homályban alig látott. Lábai erőtlennek és súlyosnak tűntek, mintha ágyúkat kötöttek volna rájuk, s azokat vonszolná. De nem érezte a meleget. A sárgarigó fázott. Beteg volt. Fekete szemében halványan derengett az élet. Tollai kuszán borzolódtak, dolmánya olajtól piszkos. Ott találtam rá. Hideg verejték pettyezte öreg testét, melyről csomókban hiányzott a toll. Leguggoltam hozzá, mert a köveken kuporgott.

Megszólítottam: - Jó estét hölgyem! Kell segíteni valamit? - Rám emelte őszinte tekintetét. Ráncos csőrét halk, rekedt hangok hagyták el: - Szeretnék szépségkirálynő lenni! - nyögte. Értetlenül néztem rá. Tudtam, hogy a láz torzítja el elméjét és mondatja vele ezeket, de mégis furcsán hangzott. - És mi az akadálya?
- Nézze - hátát mutatta felém, hiányos tollazatát - így esélyem sincs.
Tojás korom óta álmodom róla, hogy egyszer megnyerhetem a versenyt, de soha nem neveztem, nem volt elég bátorságom hozzá. Most meg látja, már nem vagyok a régi.

- Elgondolkoztam.
Sajnáltam a sárgarigót, akinek tojáskori álma sem teljesült. Úgy éreztem, segítenem kell rajta. Felnéztem az égre, amelyről vörös cseresznyék mosolyogtak le ránk. Az egyikük előhúzott hasa mögül egy fűzfavesszőt, s nagyot csapott vele a fenekemre. Harsogva kiáltotta, hogy már megint egyes lett a matekdolgozatom. Erre felugrottam:
- Megvan! Kitaláltam! Egy bunda kell Önnek! Láttam az arcán a döbbenetet, de aztán elmosolyodott.
- Igaza van! Csodás ötlet! - örültem az örömének. Tudtam, hogy beteg, s hogy egy bunda a megfázástól is óvni fogja, hiszen úgy didergett abban a szűk utcában..

Felsegítettem a földről. Hajnali kettő óra előtt voltunk 56 és fél perccel. Belekaroltam a sárgarigóba, s elindultunk a város főterére. Utunkat tehenek, panelházak szegélyezték. Az út pezsgősüvegekből volt kirakva. Beszélgettünk.
Amandának hívták. Mesélt a fiókakoráról, hogy bezzeg akkor mennyire más volt minden, mennyivel tisztelettudóbban viselkedtek a fiatalok meg a szúnyogok, hogy ő és a családja mindig dolgozott, nem lustálkodhattak még este sem!
Édesapja operaénekesként rengeteg díjat kapott, nagy ismeretséget érdemelt ki, de harmincévesen megfulladt egy félrenyelt földigilisztától.

Édesanyja szoprán hangjával mindenkit elbűvölt, lehet, hogy ezért fogta be egy idióta, s végül fogságban pusztult el. Aztán elővette a tárcáját, megmutatta a képeket az unokáiról, dicsekedett a kórusban elért eredményeikről. Ő maga szakács volt, ő készítette a legfinomabb légyragut a világon. Ajánlotta, hogy főz egyet nekem is, ha hazaérünk, de én kedvesen elutasítottam vegetáriánus életmódomra való tekintettel.

Elsétáltunk egy fodrászat előtt, mikor megtorpant. Vágyakozva sóhajtott. Mondtam neki, hogy menjen csak be nyugodtan, engedje szabadon röpködni a fantáziáját, én majd megvárom idekint. Csak egy fél órát töltött bent, amíg leborotválták a tollat a feje feléről, hiszen manapság ez volt a versenyképes trend. Mikor megláttam, alig jutottam szóhoz, és egyből beláttam, hogy bizony túllőtt egy kicsit a célon, de ő csak azt motyogta, hogy a fodrász javasolta neki ezt a frizurát. Így hát gyorsan bókolni kezdtem, nehogy elvegye a kedvét a melléfogás.
- Nahát Amanda, Ön legalább fél évszázadot fiatalodott!

Tovább baktattunk a főutcára, amelyen temérdek kerékpáros tüntetett éppen az elnyomott madarak érdekében. Ránéztem Amandára, és összeszorult a szívem. Egy idős asszonyt utolsó napjait tükrözte öreg arc. Amanda, közben betért egy kávéscsészére emlékeztető ruhaboltba, ahol az eladó egyben plasztikai sebészként is tevékenykedett. Ez alkalommal én is csatlakoztam hozzá, nehogy az előbbihez hasonló helyzetbe kerüljön. Az üzletben rengeteg tollat árultak, csomókban lógtak le a plafonról. Akadt köztük hosszú, rövid, puha, erős, színes vagy fakó, ki hogyan óhajtja. Bevásároltunk, de mivel nagyon erőltette a bundát, a madár részlegről áttértünk az emlősök osztályára, ahol hegyekben álltak a fényes szőrmekabátok. Az eladó fülemüle trillázva sürgött-forgott Amanda körül aki később boldogan ecsetelte, hogy kaphat csípőprotézist, ráncfelvarrást, zsírleszívást. Erre szerencsére nem került sor, ugyanis hirtelen meglátott egy szórólapot, melyre a szépségverseny időpontját és helyszínét nyomtatták.
- Holnap! Holnap lesz a verseny! - ujjongott. Úgy éreztem, tényleg fiatalodott legalább hatvan évet.
- Akkor erőt kell gyűjtenie! Mit szólna egy nagy adag vacsorához?
- Hát, az alakomra vigyáznom kell, de rettenetesen éhes vagyok, úgyhogy mehetünk!
Gyorsan előkaptam a mobiltelefonom, hogy hívjak egy hőlégballont, mely meg is érkezett perceken belül. Besegítettem Amandát a kosarába. Ibolyával telehintett rétek felett utaztunk, melyeket a csillagok reflektorfénye világított be. Az egyik mezőn asztalok álltak, de vendégek nélkül. Leereszkedtünk, helyet foglaltunk az egyiknél, s a pincért hívtuk. Én egy forró csokoládét rendeltem pöttyös bögrében, vajas kiflivel, a sárgarigó pedig egy tál nedves gilisztát. Közben a Tücskök Kórusa zenélt az asztalok mellett felállított pódiumon.

Másnap reggel, mikor felébredtem, a rigó már javában ébren volt, a felhők tükre előtt illegett-billegett új bundájában. Tollai aranysárgán ragyogtak, karmai fényesre voltak csiszolva, s a feje megkopasztott oldalát eltakarva, tollkalapot húzott. Sürgetett, hogy szaladjak a konyhába, ahol egy tál gőzölgő légyragu várt. A sietségre hivatkozva ezt a reggelit kihagytam, csak szélsebesen igyekeztünk a verseny helyszínére. Óriási tolongás fogadott minket a réten, ahol előző este vacsoráztunk, ugyanis itt tartották a királynő választást. Sok versenyző leskelődött ki a díszletek mögül. Amanda lejelentkezett. Aztán felém fordult.
- Köszönök szépen mindent csillagom! Remélem, meg tudom nyerni ezt a versenyt, hiszen olyan sokat támogattál - átölelt gyenge szárnyaival.
- Sok sikert Amanda! - integettem neki, miközben a színpad felé lépdelt. Remegtek a lábai, úgy izgult szegénykém.

Azonban amint megpillantottam a kifutón, tudtam, hogy muszáj megnyernie a versenyt. Magabiztosan lépdelt, forgott, boldogan csicsergett, elfeledve minden baját és félelmét. Kitárta szárnyait, szökdécselt. Mozdulatai lágyak, de erőtlenek voltak.

Hirtelen álmélkodás tört fel a nézők torkaiból. A sárgarigó felett ugyanis szétnyílt az ég, hófehér fény ömlött ki a seben. Tudtam, mi következik. Egy óriási árnyék jelent meg Amanda felett. Egy sólyom ereszkedett le fölé, szárnyaival homokvihart kavarva. Karmos lábaival koronát helyezett Amanda fejére. A fényből tapsorkán gratulált neki. Amanda boldogan nézett rám. Szépségkirálynő lett. Összehúzta új bundáját, integetett. Aztán a sólyom karmai megragadták kabátját, felemelték. A nyomukban lassan csukódó ajtón át kiszűrődött a madárének, melyet talán Amanda operaénekes családtagjai daloltak.

Mindig az emlékezetemben fog élni a százéves sárgarigó. Az a pillanat, amikor tojáskori álma beteljesült, s ő elbúcsúzott tőlem. Soha nem láttam nála boldogabb sárgarigót. Talán eszébe fogok jutni a bundájáról, amely mindig, mindenütt melegíteni fogja, akár egy ölelés.
Elmosolyodtam, aztán a serpenyő oldalán feltörtem egy tojást. De a szokásos anyag helyett sárga tollak hullottak ki belőle. Egyet azóta is magamnál hordok.


--------------------------------------------------------------------------------------








Varga Hanna

Levélhullás
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/



Van valami különleges az úttalan erdőben. A lombkoronák szőtte mélyzöld takarón átvergődik a napsugár, a homályban álló óriások ölében tisztások fénylenek, ágak roppannak, megbarnult levelek zörögnek a lépések nyomán. A sűrű bozótos, tüskés akadályai között virul az élet. Az avarban madár csipegeti a lehulló magvakat, kukac után kutat, zajt hall, szemei élénken figyelnek, kitárja szárnyait, elrugaszkodik. Egyre feljebb evez a levegőben, egy vastag ágon megpihen, végigtipeg a göcsörtös kérgen, fészkéhez ér, fiókái megérzik jöttét, vidáman csivitelve fogadják. A levelek megremegnek. Egy fiatal szarvas dörgöli agancsát a törzshöz, majd továbbáll, csörgedező kis patakhoz ér. Patái belesüppednek a sárba, miközben a friss vízből kortyol. Hamarosan megérkezik a többi vándor is. Vaddisznó ereszkedik le a parton, mögötte három csíkos kismalac szalad, pelyhes bundájuk csupa sár.
Csendben néztem az erdei idillt. Majd nyögve feltápászkodtam, és botomra támaszkodva elindultam.

Hamar kiértem az erdőből, fehér márványlépcsőn vánszorogtam fel a hófehér épülethez. Az egyik nővérke felfigyelt érkezésemre, megdorgált, amiért már megint az erdőben mászkáltam ilyen későn. Leszegtem a fejem és továbbmentem. A verandán köszöntöttem csendesen üldögélő sorstársaimat. Sápadt arcukat ráncok barázdálták, s a tekintetük a megelégedett, halált váró nyugalmat tükrözte. Leültem egy barna székre, egy idős hölgy mellé. Kezdetben némán néztük a horizont alá bukó vérvörös napkorongot, majd beszélgetésbe elegyedtünk, csak beszéltem, és beszéltem, és elmeséltem neki egy történetet.

Hegyek ölében fekvő faluban születtem, ahol különös szokásnak hódoltak az emberek. Minden újszülött kapott egy fiatal fát, melyért életük végéig felelősek voltak. Úgy gondolták, hogy ez a fa tisztítja meg számukra a levegőt, s lelkünk egy része benne él. Úgy kell vigyáznunk rá, mint saját életünkre. Én is kaptam egy ifjú tölgyet. Az udvarunkon állt kezdetben, majd mikor magasabbra nőtt, az erdőbe ültettük. Olyan helyet kerestem neki, ahol szabadon fürdőzhetett a napsugarakban. Naponta, mikor vízért jártam a folyóhoz, meglátogattam. Az évek során egyre terebélyesebbé hízott. Ágai közt madarak fészkeltek, levelei eltakarták a ragadozók elől a fiókákat. Estéimet a fámmal töltöttem. Ha egyedül éreztem magam, homlokom a törzséhez szorítottam, ujjaim kérge repedéseibe illesztettem. Ilyenkor éreztem, hogy él. Mintha a saját szívdobbanásom visszhangzott volna törzsében. Levelein úgy futottak az erek, ahogy kézfejemen. Kérgét, akár az én bőrömet, egyre mélyebb barázdák szántották.

Teltek, múltak az évek, virágbontást a forró nyár követte, majd eljött az álmos ősz és a falevelek ringatózva földet értek, hogy örök álmot aludjanak a télben.
A második világháború idején jártunk, a bombázó repülők a völgy felett repültek el. Mindenki a pincékbe menekült, bár nem számítottunk komoly támadásra. Nem is a falut vették célba, hanem a fák közé irányítottak néhány találatot. A robbanásokba a föld is beleremegett. Miután elhalt a repülők zúgása, előmerészkedtünk. A látvány szívszorító volt. A hegyoldalakon a zöld szőnyeg foltokban izzott. Füstoszlopok csíkozták a naplementét. A gyermekek, az asszonyok és a férfiak is, mind vízért rohantak. A lángok iszonyatos sebességgel haraptak a fák törzsébe. Az égő tenger egyre közelebb ért a faluhoz, okádta a hőséget. Állatok menekültek az erdőből. Rémült tekintetű őzek, perzselt bundájú nyulak, visító vadmalacok rohantak a tüzes halál elől. A fák koronái közül riadtan rebbentek fel a madarak s tűntek el a szürkésfekete gomolyagban. A lángokat végül egy semmiből jött vihar fékezte meg.
Amikor másnap felbukkant a Nap a horizonton, szörnyű kép fogadta. A levegőben hamu szállingózott a néma csendben. A föld mindenhol szürke porba burkolózott, s a zöld erők helyén elszenesedett facsonkok meredeztek. A falubeliek sírva, összetörten nézték a tájat. Könnyes szemmel indultam el a haldokló természet felé. Lábam alatt puhán összepréselődött a hamu, vagy megroppant egy-egy megsült állat csontja. Ez a némaságba burkolózott, gyászoló táj kísért egészen a patakig. A víz tisztán csörgedezett, s a túlparton zöldelltek a fák. Kétségbeesetten kerestem a tölgyfámat, amikor megpillantottam elszorult a szívem. Szinte teljesen a tűz martalékává vált, csak pár ágát borította hőtől összesorvadt, elszáradt levél. Átöleltem. A szívdobbanások most gyengék voltak. Lesöpörtem az ágakról a hamut, alatta is elkotortam a földről. A tölgyfám félig kopaszon, szomorúan állt.
Tehetetlen és dühös fájdalmat éreztem. A világ megfordult velem. Lerogytam a földre, a fa tövébe. Aznap éjjel a fát átkarolva aludtam el.
Félelmetes lázálmaim voltak. Sötét jövőképek villantak fejembe. Egyedül álltam egy kietlen, kopár síkon. Az ég vörösen izzott, a szél törmeléket kergetett. Láttam az emberek által kizsákmányolt, és elpusztított Földet. A távolban óriási, rothadó szemétkupacok magasodtak, bűzüket hozzám sodorta a szél. Amint a végtelen porsivatagban sétáltam, torkomat szomjúság kaparta. A távolban egy tó terült el a síkon. Mikor közelebb értem, láttam, hogy a víz ragacsossá, sűrűvé vált az olajtól, szennyeződésektől. A parton műanyag dobozok közt állati tetemek bomlottak. Továbbindultam. Elhagyatott város tűnt fel előttem. A kietlen utcákon autóroncsok álltak, fémdobozok, papírfoszlányok repkedtek, az épületek leomlottak, ablakaik kitörtek, táblák hevertek az út mentén. A város mellett szomorú táj fogadott. Ameddig csak elláttam, kivágott fák millióinak a gyökere hevert kifordítva a földből.
Zakatoló szívem ébresztett fel az álomból, kerge gondolatok kavarogtak a fejemben. Tudtam, hogy ezen az éjszakán, haldokló tölgyfám segélykiáltását hallottam. Egy halk kiáltást a Földért és iránymutatást az út felé, amit járnom kell.

Mögöttem, újabb évek szaladtak versenyt, az idővel. Kitartóan, lelkesen jártam göröngyös, de fáradhatatlan utamon, melyet szeretett tölgyem mutatott meg nekem. Környezetvédőként szónokoltam egész életemben, és bárhol jártam, mindig elmeséltem az én fám történetét.

Az idős hölgy, némán elővett egy zsebkendőt és megtörölte a szemét. Én csendesen a szobámba mentem és leültem egy nagy karosszékbe, mely az erdő felé nézett. Fájó szívvel gondoltam a tölgyfára, akit többé sosem láttam.
A hangok, színek összefolytak, a fények s a fájdalom tompult. Homályba borult a világ, mintha bepárásodott szemüvegen keresztül néztem volna. Behunytam a szemem és egyre tisztuló körvonalaival, megjelent előttem a tölgyfa. Ragyogó színekben tündökölt, és körülötte minden fehérben úszott. Fejem, megfáradt törzsére hajtottam és hallgattam szíve dobbanását, hallottam, ahogy mindkettőnk szíve egyszerre lassul, majd csendesedik el.

Ebben a pillanatban, valahol, mérföldekkel arrébb, egy völgyben, egy magányos tölgyfa hullatta le utolsó, megsárgult levelét.



----------------------------------------------------------



/Készítette: Varga Hanna/


Varga Hanna

Egy új világ
/Gondolatok a fejemben, 14 évesen/


Tarka tollú madár röppent fel az erdőszéli bozótosból vad rikoltással, majd hamar eltűnt a félhomályban őrködő magas fák árnyai között. A nap az eget izzó vörösre festette, így figyelmeztetve a környéken élőket a pirkadatra. Az erdő csendes és nyugodt volt. Halkan megreccsent egy ág és az egyik bokorból bozontos fej bukkant elő. A könnyektől maszatos kerek arcon a félelem és a kíváncsiság kergetőzött. A gyerek kilépett a sáros földre. Markáns vonásai, kiugró járomcsontja, telt ajkai és sötét bőre mind azt mutatta, hogy a bennszülött faluból való. Ott állt a faluja határában és érdeklődve nézte a lábai alatt futó végtelen vonalakat. Keréknyomok voltak, sok széles vagy keskeny, mély vagy alig látszó mélyedt a puha esőerdei talajba, amiket füstöt köhögő autók hagytak maguk után. A fiú lassan felemelte fejét és fekete szemeivel azt a helyet nézte, ahol eddig a falujuk állt. Futásnak eredt, majd hirtelen megtorpant. Az otthona, a kis kunyhó, tűzpirosan lángolt. A forróságtól könnybe lábadtak szemei és apró harmatgyöngyök gurultak le magas homlokán. Minden, nehéz fáradsággal épített, valaha farönkökön álló ház most csak hamu és füst volt. A földek mellett, ahol anyja és a többi nő termesztett növényeket, vagy ahol barátaival szokott vadászatot játszani és fogócskázni, most egy kupac tornyosult. Közelebb araszolt, hogy az első napsugarak megmutassák neki mi lehet az. Megpillantott egy barna kezet, ami kilógott abból a halomból, ami a falubeli emberekből állt. A gyerek odaszaladt és vadul rángatni kezdte az érdes ujjakat, kétségbeesetten kutatott anyja után. Egy kósza könnycseppet akart éppen letörölni mutatóujjával, amikor észrevette anya testét, amint a földön hever szaggatott ruhában. Arca áhítatos nyugalmat tükrözött, s mintha mosolygott volna. Bőrét karcolások, égési sebek és vér csúfította, de így is gyönyörű, szinte angyali látványt nyújtott. Szemei csukva voltak, sűrű pillái megvédték a levegőben szállingózó hamutól. Fia csendesen mellé guggolt. Tudta hogy meghalt. Azok ölték meg őt a többiekkel együtt, akik az autókkal jöttek. Elpusztították a törzset, a halottakat itt hagyták a természetre bízva, a falut pedig leégették. Nem bírt tovább azon a szörnyű helyen maradni. Szívét marta a fájdalom s a félelem, hogy egyedül maradt. Lelkét a harag és a bosszúvágy uralta. Elindult a fák felé. Még egyszer hátranézett, s a látvány keserűsége torz grimaszt varázsolt arcára és fájdalomkönnyeket szemeibe. Újra belenézett az erdő sűrűjébe, majd futásnak eredt. Lábujjai puhán süppedtek a vastag levélszőnyegbe. A fák lombja között még csak pár erős fénysugár tudott átvilágítani, de lassan egyre több fényes folt törte meg az egyhangú sötétséget. Nem törődött a karjába és bőrébe akadó tövisekkel, vadul tépte szét az útjába kerülő vastag növényfonalakat. Az erdő szívébe ért, mivel itt egymással versengtek a faóriások a fényért, épp akkora helyet hagyva, hogy a széles törzsek között elférjen egy ember. Átpréselte magát egy különösen szűk nyíláson, majd megtorpant. Egy apró tisztásra ért, amelynek közepén egy gyönyörű virág nyújtózkodott a szikrázó napsütésben. Élénk zöld szára a fiú mellkasáig ért, s ő lágyan megérintette a szív formájú vörös szirmokat. Kapzsisága és bosszú utáni vágya arra késztette, hogy letépje a növény fejét, hogy megfossza szépségétől úgy, ahogy őt is kegyetlenül elszakították a szüleitől, barátaitól és szeretett otthonától. Azonban ahogy bőre hozzáért az egyik sziromhoz, eszébe jutott a törzs öreg varázslójának tanácsa:
„- Ha egyszer felgyullad benned a harag, mely hagyja megszületni és lángolni a harcot , hagyd hamar kihűlni! - Nem éreznéd jobban magad azután sem, hogy megleckéztetted a bűnöst!  - Ne okozz kárt neki, bármit is tett ellened, mert akármilyen önzők is az emberek, el kell nézni a legtöbb hibájukat, de a megbocsátás hatalmát csak csendes szenvedéssel nyerheted el. - Győzd hát le a gőgöt, az önzést és a dühöt, a természet úgyis keményen megleckézteti majd idővel a bűnösöket!” – mondta a mosolygó szemű vénember.

Hangos madárcsiripelés húzta partra az emlékek örvénylő folyamából. Az egyik fa tövében mintha egy élőlényt látott volna leskelődni, de mikor jobban megnézte a helyet, már nem volt ott semmi. Lassan megnyugodott hevesen verő szíve, ő pedig csak a képzelet csalafinta játékának tulajdonította a történteket. Elfeküdt a virág mellett, és az egyik terebélyes levelén át nézte a ragyogó napkorongot. A levél erek kacskaringós útját követve lassan álomba merült. Suttogásra, félénk mozgás verte, halk zajra ébredt. Kihunyorgott pillái között és egyenesen egy mélyvörös szempárral találkozott a tekintete. Gyorsan felpattant a talajról, majd inogva próbálta megtartani egyensúlyát, ami elhagyta a hirtelen helyváltoztatás közben. Furcsa emberek vették körül, felé tartott éles botokkal. Mozdulatlanul, támadásra várva álltak, majd mikor látták, hogy a gyerek nem veszélyes, leengedték fegyvereiket. Nem látott még ilyen szerzeteket soha életében, bár úgy emlékezett, mintha a vének meséltek volna vérszomjas őslakókról szóló legendákat. Sugdolózva, csodálkozva méregették, amit zavarónak talált. Cserébe ő is alaposan megnézte őket. Lándzsákat, nyilakat viselő harcosokból állt a csapat. Volt közöttük férfi és nő is egyaránt, bár öltözékük és alkatuk sokban különbözött. Sötét bőrüket tetoválások, tincsekbe font hajukat fából faragott gyöngyök díszítették. A nők karpereceket, bőrfonalakat is viseltek. Hosszú vászon fedte felül a testüket, amit derekukon egy vastag fonallal kötöttek meg, alul pedig szoros nadrág feszült lábaikhoz, míg a férfiak csak egy egyszerű ágyékkötőt viseltek. Most ketten kiléptek a többiek közül és óvatosan megközelítették a fiút. Közben beszéltek is, de ő nem értett egy szót sem a nyelvükből. Mikor odaértek hozzá, kezeit hátracsavarták és összekötötték. Érintésük hűvös volt, de mégis valami borzongató nyugalmat szült a gyerek testében. Megindultak a fák felé. Előttük és utánuk is haladtak a csapat tagjai, feszülten kémlelve a fák között megbúvó félhomályt. Itt természetellenes csönd honolt az erdőben, amit csak a lábuk alatt ropogó gallyak törtek meg. Lopakodva mentek, izzó pillantásokat vetve a fiúra, ha az rá talált lépni egy ágra. Távoli vízcsobogás ütötte meg fülüket. A hang irányába indultak, s hamarosan varázslatos táj nyílt meg előttük. Egy magas szikláról lezúduló vízesés hatalmas robajjal üdvözölte a jövevényeket. Körülötte vidáman zöldelltek a növények, élvezték a rájuk hulló hűsítő vízcseppeket. Élénk színű virágok ékesítették a hömpölygő folyó partjait. A hullámokon tündöklő napsugarak játszottak, fénykristályokat szórva a fák koronáira. A sziklafalhoz értek, és a gyerek legnagyobb ámulatára egy vékony kiemelkedés szolgált az őslakók útvonalául. Egyesével, a kőhöz simulva mentek, majd eltűntek a vízesés mögött. A fiú és kísérői követték őket. Apró, nedves patakok folytak le az apróság csupasz hátán, miközben a csúszós köveken lépegetett remegve. A vízfal mögött sötét mélyedés tátongott. Görnyedten, tapogatózva átmásztak rajta, majd újra a napfényre értek. Ez volt a legszebb hely, amit valaha látott a kisgyerek. A bámulatos szépségű tájat aranyló nap ragyogta be. Üde szellő játszott a virágok leveleivel, simogatta szárukat. Végtelen erdő kezdődött nem sokkal arrébb, lombjaival otthont adva megannyi csiripelő madárnak, csimpánzoknak és sikítozó bőgőmajmoknak. Úgy tűnt, néha furcsa állatok is feltűntek az ágak és bokrok között. Egyszer egy kutyára emlékeztető, mégis zebratestű élőlény bukkant elő a levelekhez lapulva, másszor egérfejű kígyó mászott az avarban. Nem állhatott meg hogy jobban körülnézhessen, sietősen bementek az erdőbe. Itt sokkal magasabbra nőttek a fák, vastagabb volt a törzsük is, de több fény szűrődött át a lombkoronák szőtte hálón. A fülledt levegő hamar izzadságcseppeket szült a kisfiún és elnehezítette a fejét. Kísérőit egyáltalán nem viselte meg a sok pára, láthatóan már hozzászoktak. Lassan ritkulni kezdtek az óriásfák, majd egy faluhoz értek, amely az erdő közepén állt. Kis kunyhók álltak elszórtan mindenfelé, pálmalevelekből szőtt ágyak voltak kifeszítve a törzsek közé. Némelyikben gyerekek hintáztak, s amikor észrevették a közeledőket, vidáman csacsogva futottak eléjük. Megölelték a közülük valókat, rángatták őket, majd mikor észrevették a kis idegent, csodálkozva meredtek rá. Néhányan hátrébb húzódtak, volt aki elszaladt, de olyan is akadt, aki közelebb merészkedett és megérintette. Eközben a felnőttek magukra hagyták őket és a faluba mentek. A gyerekek hamar megkedvelték a jövevényt. Elvitték sétálni az erdőbe, megmutatták neki a titkos búvóhelyüket. Valóságos földi gyerekparadicsomban éltek. A falujuktól nem messze rövid törzsű fák álltak. Az egyik fa terebélyes ágaira volt felépítve a saját kis váruk. Alig lehetett észrevenni a sűrű lombok takarásában. A kuckó elég magasan állt az ágak ölelésében ahhoz, hogy egy magas felnőtt se érhesse el. A törzsbe vésett mélyedésekbe lépve juthattak fel, de volt egy kötéllétra is a gyengébbek, ügyetlenebbek számára. Mind a tíz-tizenöt gyerek kényelmesen elfért belül. Puha avarkupacokon feküdtek a vastag, lehántott fakéregből készült padlón. Az egyik sarokban friss kókuszdiók, banánok és egyéb finomságok hevertek. Ezekből lakmároztak, majd elhagyva a saját birodalmukat, az erdőbe mentek. Néhányan nyilat is hoztak, amikkel aztán hihetetlen ügyességgel ejtettek el apróbb állatokat. A vadászat közben megtelt orruk a virágok üdítő illatával, színes bogyókat és terméseket csipegettek a bokrokról. A fiú élvezte mint keverednek szájában az eddig ismeretlen ízek. Hálás volt új barátainak amiért befogadták és kalauzolják őt az otthonukban, ebben az ismeretlen világban. Odaadtak neki egy íjat és egy tegezt. Miután sikerült megfeszítenie az erős, de rugalmas húrt, megcélzott egy földet túró csíkos malacot. Már épp elengedte volna a nyílvessző végét, mikor elszomorodott. Nem akarta megölni a fiatal állatot, így felfelé irányította a nyílhegyet. A többi gyerek érdeklődve nézte mit csinál, majd ujjongásban törtek ki, mikor a repülő nyíl egyenesen belefúródott egy pirosas gyümölcsbe és leszakította a magasból. A földre pottyant finomságot felkapva visszatértek a faluba. Az egyik asszony kézen fogta és bevitte egy kunyhóba. Megmosdatta, ágyékkötőt adott rá, s hosszúra nőtt haját vékony tincsekbe fonta. Már alig különbözött a többi gyerektől, csak a bőre volt világosabb, s a szeme izzott barnán. Mikor új külsejével kilépett a gyöngyfüzérekkel telelógatott bejáraton, a kint összegyűlt őslakók tapsolva köszöntötték. Ő pirulva álldogált, lábujjával a földet kotorászva. Most már ő is közéjük tartozott, újra volt aki rámosolyog, és megfogja a kezét. Ha esténként egyedül feküdt vackában, szorosan behunyta a szemét. Anyja ragyogó mosolyát látta, és érezte ahogy a lágy kezek megsimítják könnytől nedves arcát.

Minden éjjel a családjával álmodott, és gyakran ébredt zihálva, izzadtan mikor álmaiban újra látta lángok közt elpusztulni az otthonát. Amikor még senki nem ébredt fel és harmatgyöngyben fürödtek a fűszálak, elment megkeresni azt a piros virágot, amit egyszer egy tisztás közepén pillantott meg, és minden évben új szirmokat hozott. Gondolatban elvitte az elpusztított faluig és letette a sáros, csupasz földre, arra a helyre, ahol egykor maszatos arcú fiúkkal játszott, és ahol a karjaiban ringatta az anyja. Képzeletben ott feküdt, halántékát szorosan a földhöz szorítva, hogy együtt lélegezhessen és szíve egyszerre dobbanjon azzal a hellyel ahol egykor egy angyal tért nyugovóra.


Ez az írás 2010. áprilisában a Fejér Megyei Diáknapokon vers- és novellaíró kategóriában ARANY minősítést kapott.


 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------







Varga Hanna

Emberi karikatúra
( Zenei élmények-sok szögből)
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/



Az emberek az életkoruknak, érdeklődésüknek megfelelően választják ki a nekik leginkább tetsző szórakozási opciókat. Van, aki az élvezetért, van, aki a társaságért, van, aki a feszültség levezetéséért keresi fel a szórakozóhelyeket, kultúrhelyeket.


Pistike, 5 éves
- A múlt héten csaptunk egy hatalmas bulit az oviból a srácokkal. Anyuék elvittek minket egy előadásra, ami direkt gyerekeknek szólt. Egy tornateremben állították fel a színpadot, nagyon jó volt! Mindenki papírtrombitát fújkodott, csak úgy visszhangzott a hely! A tenyerem pedig egészen kipirosodott a sok tapsolástól, meg egy kicsit be is rekedtem. Ugyan nem tudtuk ki énekel, de a dalokat mind kívülről fújtuk. Nekem a Paff, a bűvös sárkány tetszett a legjobban. Jociéknak meg az Ákom-bákom. Úgy éreztük magunkat, mintha egy híres együttes lépett volna fel! Ittunk kakaót, de csak keveset mert anyu nem engedte, meg almaszörpöt. Rágcsáltunk ropit, szivacsokon ugráltunk és tomboltunk az első sorban! A lámpák pirosan, zölden világítottak, mint egy igazi diszkóban. Nagyon tetszett! Ha olyan nagy leszek, mint a bátyám, minden nap megyek vele ilyen helyekre. Igaz, véletlenül leöntöttem az új ingemet kakaóval, ezért kaptam egy kis fejmosást, de remélem legközelebb is elengednek! 


Ákos, 20 éves
- Ja persze, pénteken volt egy kis lazulás a tesókkal, bár az igazság az, hogy nem teljesen emlékszem a részletekre.. Hát úgy volt, hogy otthon flasheltem a fotelben éppen. Hú, állati egy fotel, meg kell hagyni, csak úgy belesüpped az ember. Aludni is abban szoktam, olyan, mintha átölelne. Na de ugye elmélyültem éppen a bensőségekben meg minden.. Na nem szó szerint hanem úgy lelkileg, tudod. Aztán csöng a telefon, a kedvenc nótám, olyan enyhén lüktetős. Úgyhogy csak szép lassan fölkeltem, tudod, semmi stressz mer' az káros az agysejteknek. Na és akkor feldobtuk a témát hogy koccanhatnánk egyet a tesókkal mer'hogy lesz egy nyugis dülöngélés valamelyik klubban. Hát mondom mér' ne, a társaság fontos, meg a kapcsolatok. Szóval frontálisan ütköztünk a parknál, pacsi meg minden, azt' mentünk. Hát meg kell hagyni, elég hideg volt, de hát ez ilyen, nem kell idegeskedni. Inkább átkaroltuk egymást, mer' a barátság szent, tudod tesó. Aztán rágyújtottunk, fiatalság, bolondság, vágod.. Na és akkor ott van egy két dolog amire az emlékezetem nem kíván emlékezni. De ez mindenkivel megesik, no para. Az azért megmaradt mikor a klubban voltunk. Nagy vidámság, füstfátyol, a zene ritmusa a szívemmel dobbant. Tudod tesó, ilyen ez a reggae. Érezni kell mer' belülről szól. Aki nem érzi annak meg nincs szíve, de azért őt is kell szeretni. Na szóval átadtam magam a hangok édes karjába, lötyögtünk kicsit. Tudod az egész hetes dolgokat le kell vezetni valahogy. Villództak a szép színes fények, meg a jó kis basszus rezegtette a dobhártyámat. A trombiták angyali dala még az ujjaimat is rángatta. Na persze nem olyan parásan, csak szép lassan. Tudod, semmit nem kell elsietni. Csak élvezni tesó, ennyi. Nem kell a sok szöveg se. Mi a tesókkal egy pillantásból is megértjük egymást. A szív a titka haver, a szív. Egyszerre dobban. Azt mondom, hallgassál te is egy kis rezgést, ne legyél ilyen penge, nem tesz jót a gerincednek se. Meg az agyad is elfárad. Nem kell a plusz terhelés vágod. Reggae meg nyugalom. Béke veled, tesó. 


Matild, 81 éves
- Tudod aranyoskám, az én koromban az ember nem igazán jár már el ide-oda. Nekem is itt ez a derékfájás, meg a csípőprotézis. De a Verebes doktor úr fiatal kis asszisztense, egyem a szívét, mindig mondogatja, milyen jól tartom magam.. Áldott egy leányka, az biztos. No szóval, múlt héten a Rozika hívott telefonon - bár nem nagyon értettem, mert itt falun nagyon recseg a vonal - hogy a nyugdíjasklubban fellép a szomszéd falu énekkara. Mondtam is a Rozinak, jöjjön le hozzám, kicsípjük egy kicsit magunkat. Le is jött a drágám, itt lakik három házzal feljebb, csak hát nagyon fájlalja a bal lábát, a bütyke miatt. Na de mégis meglátogatott egyik nap ebédkor. Kicsit ugyan váratlanul ért, de gyorsan vettem elő a mélyhűtőből húslevest meg pörköltet, még két hete főztem, mikor a kis tündérvirág dédunokáim meglátogattak. Hamar megmelegítettem, nincs annak semmi baja, csak a hidegben megdermedt a szaft. Aztán ebéd közben mesélte, hogy meghalt a Nagy Jóska, ott lakott fenn a faluvégen, Isten nyugosztalja.A felesége, a Mari meg most egyedül nevelheti a gyerekeket, szerencsétlen teremtés... Hogy mondod, csillagom? Ó igen, a zenei est. Kicsit elkalandoztam. Tehát felgyalogoltunk a Rozival délután a művelődési házba. Ott volt mindenki a faluból, a Pisti bácsi, a fia, a Sanyi, meg az unokája, a Katika, jaj, hát az egy tündéri kislány, no meg milyen gyorsan nő! Most is vittem neki egy-két csokoládét, ő meg úgy meg volt szeppenve, a kis tündérkém. Utána mégis olyan ügyesen táncolt! Jól ismert népdalokat énekelt a kórus, a legtöbbet én is ismertem, velük énekeltünk néhányan. Az este felénél aztán következett egy kis hegedűszó, igazi mulatós hangulat, még mi is táncra perdültünk! Mulattunk egy jót, bár a derekam miatt nem sokáig tudtam táncolni, hamar leültem egy székre. Sütöttem süteményt is, finom virágosat, lekvárral volt megkenve. Abból is csipegettünk a Julissal. Mondta, hogy a szomszéd Lajos bácsi legfiatalabb unokája, a Károly megházasodik, a Nagy Kati lányát veszi el. Alig akartam elhinni! A Pista bácsi testvérének, a Lacinak is mondtam, hogy az Évike unokahúga, tudod kincsem, aki ott lakik fenn a templomnál... 


Kitti, 16 éves
- Hú, oltári egy parti volt tegnap este! A csajokkal kezdtük egy shoppinggal délután, olyan cuki rucikat vettünk, hogy csak na! Aztán átmentünk mind a Nikihez, sminkelni meg ilyesmi. Az XY diszkóba készültünk, italakciót hirdettek, meg csajoknak ingyenes volt a belépés. Szóval kivasaltuk a hajunkat, meg két órán át gondolkoztunk, hogy mit vegyünk fel. Én végül is a százezer forintos koktélrucimba mentem. Nagyon cuki, biztos lájkolnád! Ilyen rózsaszín, fényes meg selyemből van. Utána sminkeltünk, találtam egy-két ultraszexi tippet egy magazinban, ki is próbáltuk. Indulás előtt még fotózkodtunk a fürdőszobában, tudod, olyan flegma arckifejezéssel. Na és akkor még feltöltöttük facebookra is, hogy sok lájkot kapjunk. Hívtunk taxit, útközben meg az Iphont nyomogattam, volt WiFi. Igaz, a 7 centis műkörmeimmel egyre nehezebben megy, de nem adom fel! Mikor megérkeztünk a diszkóhoz, láttuk mennyi helyes srác van, gyorsan be is vonultunk a vécébe megigazítani a szempillaspirált. Kimentünk, ráztuk magunkat egy kicsit, hamar elszakadtunk egymástól. Meghívattam magam valami kis nyálgéppel, de leléptem inkább egy jobbal. Táncoltunk meg minden, elég jó zenék voltak, de sajnos a nyolc centis tűsarkúban megfájdult a lábam, úgyhogy haza kellett taxiznom. Azért tetszett, a csajok még maradtak, én meg még gyorsan csináltam magamról otthon néhány pixeles, webkamerás képet, mert le kellett cserélni a profilképem facebookon.. 


Zsuzsanna, 45 éves
- Néhány barátnőmmel hallgattunk meg az Operaházban egy igazán színvonalas előadást. Mivel illik igényesen felöltözni, sokáig gondolkoztam melyik ruhadarab lenne a legideálisabb erre az estre. Végül türkizkék estélyimet vettem fel narancsban pompázó gyöngysorral. Hozzá természetesen egy piros, lakkozott magassarkút. Elbűvölően néztem ki a lányok szerint. Az előadás kezdete előtt ettünk egy omlós tortaszeletet a kávézóban. A program igen változatos volt, Beethovent, Mozartot, Schumannt is játszottak. Óriási szimfónikus zenekar hangjai töltötték be a termet, lehengerlő akkordok siklottak a falakon. A fémfúvósok sima testén játszadoztak a fények a színpadon. A hangorkán hol tombolt, hol lágyan pihegte altatódalát. Voltak pillanatok, mikor csak a hegedű vékony énekhangja szólt, volt, mikor a dobok és cinek kavalkádjába beleremegett a szívem. Olyan gyönyörű darabok is elhangzottak, hogy könny csillant a szememben! Egy zongoraszólót is hallottunk. A fényes, fekete test gyönyörű hangokat öntött magából, s az ujjak virtuóz játékát figyelve egészen elfeledkeztem róla, hogy hol is vagyok. Mintha egy álomba csöppentünk volna.  


Jani, 19 éves
- Dumáltuk néhány haverral, hogy le kéne vezetni ezt a sok feszültséget, így egész hetes meló után. Szóval felkaptam a bakancsom meg a terepmintás gatyám, kiengedtem a hajam és délután összefutottunk egy hipermarketben, bevásároltunk az anyagi helyzetünknek megfelelően, majd a műanyag üvegekkel leültünk egy parkba. Beszélgettünk, cigit töltöttünk meg hasonlók. Mesélték, hogy kijött egy új PC-játék, amit feltétlen le kell töltenem, állítólag nagyon brutál. Na amúgy meg elindultunk nemsokára egy klubba, ahol rockestet tartottak. A megmaradt palackokat eldugtuk egy közeli bokorba, hiszen sosem lehet tudni, mikor szárad ki az ember torka. Bent úszott a levegőben az izzadság, úgyhogy mikor beálltunk pogózni, le is dobtam a pólómat. A banda egész oké zenét tolt, volt headbang rendesen. Tomboltunk az első sorban, néhány nagyképű nyomorékot betámadtunk, léggitároztunk és ordítottuk a szöveget az énekessel. Ha azt nem tudtuk, akkor is ordítottunk. Közben a Laci eltűnt a vécében, nem is jött elő, de reggel taliztunk a detoxban. Na de visszatérve, söröztünk egyet, meg ment a csocsó. Tarháltam néhány szálat is, tehát összességében egy jó kis este kerekedett. Legalábbis addig, amíg a harmadik banda hangolt, mert közben kimentünk enyhíteni kínzó szomjúságunkat, csak kissé elfajultak a dolgok. De menő volt, fehér angyalok piros András-keresztes hintóval vittek el egy fertőtlenítőszertől szagló helyre. Reggel meg hazamentem a Lacival, igaz, kicsit kábán. 
A szórakozásnak többféle arca van, és rengeteg színből áll, része az életünknek, megtanít élni és nem túlélni a mindennapokat. 



------------------------------------------------------------------





Varga Hanna

Vérző Világ
                                                          / Gondolatok a fejemben, 15 évesen/

A türelem nem végtelen… Az emberek nem becsülték meg kincseit, melyeket jó szívvel adott nekik. Egy darabig eltűrte hogy ereiben folyó tiszta vizét olajjal szennyezzék, tüdejét gázokkal, mocsokkal mérgezzék, testét szeméttel fedjék be. Figyelmeztette őket, de nem hallgattak rá, hiába mutatta meg különböző katasztrófákkal erejét. A természet haldoklott, paraziták rágták szét. Hát most eljött az ideje a hálátlanság megtorlásának.

…A Föld egykor gazdag pompáját szürke füstfelleg takarta.
A folyók vizén olajfoltok, zacskók, palackok utaztak a tengerekig, ahol évtizedeken át ringatóztak a lusta hullámokon, várva, hogy a sós víz elbomlassza őket. Úszó haltetemek lebegtek a víz felszínén, igaz nem sokáig, mivel a halászmadarak gyorsan lecsaptak a könnyű zsákmányra. A halak általában mérgezéstől pusztultak el, így a szervezetükben lévő anyagok a madarakat is megbetegítették. A partokat látva könny szökött az arra járók szemébe. Kopasz fákra tűzött égetve a Nap, sehol egy zöld folt, a talajt vastag szeméttakaró fedte. A színes kacathegyek felől rothadó bűzt hordott a szél. A távolban összetákolt viskók álltak ezrével, sűrűn egymás mellé préselve. A kupacok között pedig ott éltek a szegények. Kisgyermekek kutattak a hulladékok között, használható holmik után. Mezítláb, néhány rongyba bugyolálva hajolgattak a végtelen szemétmezőn. Ujjongva kiáltottak, ha állati tetemet találtak, ilyenkor boldogan rohantak a nyomornegyed felé. Könnyen kiismerték magukat a lemezekből összeeszkábált tetők alatt, a keskeny sikátorokban, ahol épphogy elfért két ember egymás mellett, és soha nem jutott be a Nap fénye, és ahol rémülten iszkoltak a patkányok a szennyel teli falak mentén, ha megzavarták nyugalmukat. Apró lábak szaladtak végig a lucskos köveken. A szűk átjáró végéből áradó fény felől egy fiú alakja bontakozott ki. Három év körüli kölyök volt. Göndör haja összeragadt a kosztól, ágyékát egy zsíros kendő fedte. Vigyorogva szaladt a viskók útvesztőjében. Kezében egy oszladozó madártetemet lóbált a lábánál fogva. Pár perccel később megérkezett az otthonába. Bent az anyja fogadta mosolyogva, elvette kezéből az állatot, kopasztani kezdte. Egy lyukas vödörbe szórta a kitépett tollakat. Miközben az anya dolgozott, a gyerek kiválogatta a nagyobb, tisztább tollakat, egy madzagdarabkára kötötte fel őket, fejdíszt készített magának. A nő a megtisztított testből egy rozsdás késsel kivágta a bomlásnak indult részeket, s a sarokban fekvő sovány, fénytelen szemű kutyának hajította. A megmaradt húsból egy bottal kezdte kipiszkálni a nyüveket. A kis kukacok mérgesen tekeregtek az új környezetben, de nem sokáig. Pár másodperc után koszos koromként kente szét őket. Miután a tetemből a legtöbb nemkívánatos lényt eltávolította, a nő leöblítette egy kancsó vízzel, majd a felszeléshez látott.

… Egy kontinenssel arrébb egy kövér férfi állt luxusháza erkélyén. Elmerült a kilátásban. A lemenő Nap gyászos fénybe vonta a halott tájat. Az égre minden oldalról gyárak kéményei okádtak fekete füstoszlopot. Büszkén nézett rájuk. Az ő gyárai voltak, melyek milliókat hoztak neki. Bentről felesége hangja hallatszott. A márványasztalon ott gőzölgött a frissen rendelt ebéd, melynek láttán összefutott a nyál a szájában. Egyedül evett. Közben gondolatai elkalandoztak. Emlékek bukkantak fel a múlt örvényeiből. A szerencsejátékok, az ital, a pénz, a szórakozás… és a könnyező, beteg kislány, amint felpuffadt hassal fekszik a porban. Legyek ülnek a szeme körül, de a gyerek nem érzi a csípések fájdalmát. Bordáin feszült koszos, szikkadt bőre. Haláltusáját vívta az éhínség ellen, de veszített. A férfi megrázta magát. Undorodva tolta el magától az ételt. Kiment az étkezőből, sóhajtva huppant le puha bőrfotelébe. Bekapcsolta a tévét. Mindenütt ugyanazt látta: kihalt állatfajok fotóit, szegénységet, koszt, kiszáradt folyókat, szikes talajt, katasztrófákat, kiirtott őserdők helyét, vagy éppen a levegőben lévő szennyező anyagok koncentrációját taglalta komoly arccal valaki. Unottan váltogatta a csatornákat, közben hideg sörét kortyolgatta. A képernyőről felfelé vándorolt a tekintete. A falon az afrikai túrája során elejtett állatok fejei sorakoztak kitömve. Elmosolyodott. Alaposan végignézett az összes trófeán, közben eszébe jutottak a kalandok a vadonban. Mennyi izgalmat élt át az állatok elejtése közben! Na és persze megismerte Afrika legszebb helyeit is. Mindenütt ötcsillagos szállodák, füttyentésre ugró személyzet, sofőr, minőségi ételek, italok, kubai szivar, egyszóval a mennyország. A kontinens árnyoldalait azonban csak a vadászat közben talált kislány ismertette meg vele. Akkor ejtette el legnagyobb zsákmányát, egy oroszlánt, amely most komoran tekint le rá. Mindegyik fej alá felakasztva az a fegyver, amellyel elvette tőlük az életet. Büszkén dőlt hátra. Felpakolta lábait egy puffra, a kiürült sörös dobozt összepréselte, a dohányzóasztalra dobta. Behunyta a szemeit.
Apró remegés futott végig a szobán, majd egyre erősebben ismétlődött. A csilláron lógó megannyi kristály összekoccanva csodás hangversenyt adott. A falak megroppantak, repedések szaladtak végig rajtuk. A férfi váratlanul felriadt. Arca félelmet tükrözött, megmerevedett a sokktól. Többé nem mozdult a test. Tágra nyílt szemei a falra meredtek. A preparált állatok nyaka alól vékony vércsíkok csorogtak végig a fehér falon. Alul a csillogó tócsák egyre csak híztak a szőnyegen.

… Könnyű hópehely szánkázott végig a szél karján, puhán huppant a földre rakódott tiszta kupac tetejére. Bonyolult alakját gyönyörű formát öltött vízcseppek alkották, melyek lassan egybeolvadtak az alatta elterülő milliónyi hasonló testtel. Egy újabb pehely érkezett az égből, megpihent társain hosszú útja után. Egy barna csizma talpa alatt összepréselődtek a fentről hulló vendégek. A lábbeli tulajdonosa tovább haladt. Léptei nyomán megannyi fagyott vízcsepp tört össze halk ropogással, megőrizve itt jártának nyomát. Vastag, fekete kabátjának alja súrolta a havat. Az alak sietősen gyalogolt a végtelen fehérségben. Útja egy félig-meddig befagyott patak mellett vezetett el. A víz vígan csobogott a partot ölelő vékony jéglemezek között, megtörve a táj csendjét. Fényes testű, apró halak ugrándoztak ki méhéből, helyenként irányt vétve koppantak a jégtakarón, ahonnan ficánkolva igyekeztek visszajutni a vízbe. Zöld szempár figyelte őket egy kapucni homályából, alatta rózsaszín száj mosolygott játékukon. Kopasz fák közé érve a lány megállt. Letérdelt a friss, szűz hóba, lehúzta kesztyűit. A pirosra fagyott ujjbegyek lassan elmerültek a hűvös hótengerben. Körülöttük megolvadtak a pelyhek, s a víz végigcsorgott az ujjakon. Hirtelen egy vörös folt jelent meg a fehér takarón. A szemek megrezzentek a meglepetéstől, majd az ég felé tekintettek. Egyre több vérvörös pötty tűnt fel a magasban, terült szét a földön. A szemek elkerekedtek, félelem, csodálat tükröződött mélyükön. Egy vércsepp csorgott végig a lány arcának hamvas bőrén.

… - Ó, a francba! – zsörtölődött a férfi, elhajítva a kettétört gyufát. A dobozban nyúlkált, újat vett elő. A sárga láng a cigaretta végéhez ért, a dohány felizzott. A száját szürke füstfelhő hagyta el, s szállt a magasba. A férfi elégedetten szippantott újra, a zsebébe nyúlt, elővette a mobilját. Sötét haját eltűrte, a fülébe fülhallgatót tett. A gombnyomás után semmivé foszlott a belvárosi forgalom zaja, helyébe zene kúszott. Ritmusra lépve figyelte a körülötte zajló világot. Minden és mindenki rohant. Az autós ingerült képet vágva mutogatott a gyalogosnak, a biciklis türelmetlenül előzött, a kisfiú átfutott a piros jelzés ellenére a zebrán, ami majdnem az életébe került. Az égig érő toronyházak képe időről időre elhomályosult a kifújt füstfellegtől. A föld lágyan megremegett lábai alatt. Azt hitte, egy nagyobb kamion hajtott el az úton. Szívott még egy utolsót a cigiből, a csikket elhajította. Lassan fújta a szürke felleget a levegőbe. Újra, erősebben rázkódott a talaj, hosszabb ideig, mint az előbb. Mikor szertefoszlott a füst, látta, hogy a rohanó világ megállt. Az emberek mozdulatlanná merevedtek, az eget kémlelték. Kikapcsolta a zenét. A zöldséges előtt szétgurultak a hagymák, mégsem foglalkozott velük senki. Egy helyben állva vártak. Megint egy remegés, de nem maradt abba. Egyre erősödött, míg végül az aszfalton vékony repedés szaladt végig.
A rezgéssel mind szélesebbé vált, hatalmas, tátongó szakadék alakult ki az út kellős közepén, csak nőtt és nőtt, mintha valaki szét akarná szakítani a földet. A rémült járókelők közül néhányan sikítva tűntek el a mélyben. A Föld gyomrában végezte a gépjárművek jelentős része is. A férfi döbbent arccal, egy lámpaoszlopba kapaszkodva nézte az egyik autó hátsó ablakában síró kisfiú arcát, ahogy a semmibe zuhant. Az utcán kitört a pánik. Egymást taposva rohant fejvesztetten a nép. Az úszó felhők közül előbukkant egy vérvörösen izzó korong. Az ég bíborba váltott, pár másodperc alatt megugrott a hőmérséklet. Az aszfalt gőzölögni kezdett, a pocsolyák elpárologtak, mindez egy pillanat töredéke alatt történt. A toronyházak ablakai ezernyi apró szilánkra törtek, megcsillanva hulltak alá. Az épületek váza egyetlen roppanással összerogyott, egymást rombolták le gyors hullámban, mintha egy gyermeki kéz döntené fel a dominókat.
A teljes pusztulás előtt egy fehér madár tűnt fel az égen. Lágyan vitorlázott a légáramlatokon, nyugodt tekintettel fürkészte a káoszt. Hosszú tollai, kecses szárnyai, vékony nyaka, a kis fejen megbúvó fekete szempár, földöntúli kisugárzást kölcsönöztek az ártatlan léleknek. Kikerülve egy lávacseppet elfordította szép fejét a komor képről. A szárnyak ölelte test eltűnt a Nap vörös koronájában.
A Föld mélyébe nyúló szakadékból hatalmas füstoszlop tört az ég felé. Ezt forró láva követte, mely a magasba lövellt, a betonra hullva magával ragadta az embereket, autókat, ami csak az útjába került. Befolyt minden résen, repedésen, elevenen sütötte meg a várost.
A Föld kietlen, halott vidékké vált. A tengerek vizét barnára festette a por és törmelék. A folyók víztükre lustán fodrozódott, a sivár táj önarcképet festett a víztükörre. Kiszáradt fák törzsei hevertek mindenütt, félig megégett bokrokat görgetett a szabadon nyargaló szél. Félhomály uralkodott, a vastag hamurétegen nehezen vágták át magukat a napsugarak. A városok, falvak, tanyák helyén most csonka maradványok füstölögtek, várták, hogy az enyészet elnyelje őket. Kicsiny lángok nyaldosták az emberek lábnyomait.
A romok mellett egy farönkön ült a fehér madár. Fejét az ég felé fordította, csőrét kitátva földöntúli hangon dalolt. A Föld bosszúját, az ember pusztulását zengte, a haldokló természet kínját sírta el. A hangok visszaverődtek a közeli hegyek gerincéről, megsokszorozva a búcsú szomorú hangját. De a magányos madár hangjában ott volt a remény halovány sugara is. A bús hangok között rejtőzött el az új élet magzata. Egy új, jobb, békés jövő ígérete.

----------------------------------------------------------------------------




                                           /Készítette: Dreska Ildikó/

Varga Hanna


Hírek
/Gondolatok a fejemben, 14 évesen/




„- A sarkvidéki jégtakaró intenzív olvadásnak indult. Ez a tudósok szerint már a visszafordíthatatlan globális felmelegedés jele. Az üvegházhatásnak tulajdonítják a súlyos helyzetet. Ez úton is kérjük minden nézőnket, hogy gondoljanak Földünk jövőjére!

A környezet megóvásáról és a felmelegedés elkerüléséről szóló hasznos tanácsainkat megtalálják honlapunkon. Köszönjük figyelmüket!”



Megnyikordult az elnyűtt kanapé. A rajta fekvő alak felállt és kikapcsolta a tévét. A konyhába slattyogott megkerülve pár hatalmas szemétkupacot. A szobában, az elviselhetetlen hőség keveredett a romlott ételek áporodott szagával. A redőnyök félig le voltak eresztve, bár az ablakon megtelepedett kosztól amúgy sem tudott bejutni a napfény. Kilátás a sötét, füstöt köpő gyárkéményekre és a sztrádákra. Behallatszott az autók áradatának monoton zaja, dudaszó és kiabálás. Az ablakok melletti sarkokban dagadt pókok ültek hálójukon, amibe több tucat légy, darázs, molylepke és más rovar ragadt és indult oszlásnak. A szúrágta, öreg és olcsó bútorokon vastagon állt a por. Néhány elszáradt virág pihent egy tejfölös pohárban az egyik dohányzóasztal tetején. Mellette koszos hamutartó feküdt megtelve csikkekkel. Mintha egy öregasszony lakása lett volna a belváros egyik külső szegletében. 

A bejárat felől matatás hallatszott, majd kivágódott az ajtó, fénycsíkot vágva a félhomályban. A táncoló porszemek előbukkantak majd újra eltűntek a sötétben. Az ajtó zárja halkan kattant. Egy fiú lépett az otthonosnak nem igazán nevezhető nappaliba. Ledobta hátizsákját az egyik fotelbe és eldőlt a kanapén. Rágóját a hamutartóra ragasztotta. Zsebéből egy doboz cigarettát vett elő, majd rágyújtott. A szájából gomolygó füst, lassan szétoszlott a szobában. Lerúgta poros cipőjét, elhelyezkedett a foltos díszpárnák között, majd mereven maga elé bámult. Vékony és magas volt, ruhája szakadt, haja zsíros csimbókokban keretezte ovális arcát. Bőre száraz és fakó. Ápolatlansága ellenére sötét szemében értelem csillogott bozontos szemöldöke alatt. A konyhából motozás hallatszott, majd egy érdes hang szólalt meg:

- Már megint a globális felmelegedésről beszélnek mindenhol. Azt hiszik érdekel minket! Normális műsort kéne adni, valami véres akciófilmet vagy horrort! Ja, és már ezerszer megmondtam, hogy ne cigizz a lakásban! – megtermett férfi lépett ki a konyhából egy üveg sörrel a kezében. A fiú szakasztott mása volt, csak arcát sűrűn borította a borosta. Pólóját izzadság- és zsírfoltok díszítették. Halásznadrágot viselt és egy kendőt kötött a fejére, hogy hátrafogja szemébe hulló haját. Megállt az ajtóban és megütötte a falat. Egy kis vakolat levált és a földre hullott de a férfi nem foglalkozott vele. 

- Menj le a boltba! - Elfogyott minden itthon. -Vegyél cigit, sört meg valami ételt! - A postára is el kell menned feladni a csekket! - Egyre magasabb lesz a villanyszámla, pedig megmondtam, hogy este ne égesd a villanyt miközben tévézel! - Nem baj majd te is elmész dolgozni….

- Pénzt találsz a tárcámban de ne a legdrágábbat vedd mindenből! - mondta a fiának, majd újra eltűnt a konyhában. A fiú feltápászkodott, megigazította lecsúszott nadrágját és felvette az asztalról apja tárcáját. Belecsúsztatta zsebébe majd belebújt a tornacipőjébe.



Kilépett a lépcsőházba. A falakat saját firkái díszítették. A lift nem működött így az omladozó lépcsőfokokon szaladt lefelé. Mikor kiért az utcára, vakító fény és perzselő forróság fogadta. Fekete ruhája azonnal magába szívta a meleget. Zsebéből elővett egy hajszálakkal teli gumit és összekötötte haját. Elindult a háztömbök között. A szürke, piszkos utcán izzadt és álmos hajléktalanok kószáltak. Az úton lassan araszoltak a kocsik, bebüdösítve a levegőt. Néhány beteg fa állt a betontömbök tövében a szeméttengerben. Bekanyarodott egy kis sikátorba és megállt. Letörölte homlokáról a verejtéket, bement a túloldali sarkon álló boltba. Unottan járt az árukkal megtömött magas sorok között. Kosarába beledobott néhány zsemlét és más szükséges dolgot, majd megpakolta alkohollal és cigarettával. A kasszánál fizetett és egy gyűrött zacskóba rakta az árukat. Kiment az épületből, a járdán leült egy árnyékban álló ház lépcsőjére. Kibontott egy üveg sört, elkezdte inni. Rettenetesen szomjas volt. A Nap melege még a hűvös betonon is elviselhetetlen volt. Levette pólóját, összegyűrve a zacskóba rakta. Véznasága ellenére elég izmos volt. Egy enyhe szellő hűsítette testét, de orra megtelt a város szagával. Hangosan káromkodva szidta az időjárást aztán elővette telefonját. Három óra múlt két perccel. Azon gondolkozott mit csináljon este. Hirtelen eszébe jutott a villanyszámla. Elbotorkált a posta méregzöld épületéhez és az unott képű postáskisasszony elé tolta a csekket és a gyűrött papírpénzt.



Öt perccel később már ledobta a zacskót az étkezőasztalon heverő használt tányérok tetejére, kivette belőle amire szüksége volt és bement a szobájába. Az ajtót bezárta és ledobta magát az ágyára. A helyiség meglehetősen apró volt.



A fekete falakat megsárgult, gyűrött poszterek, pókhálók lepték el, a padlón penészes ételmaradékok hevertek. Az egyetlen ablakon is félig le volt eresztve a redőny, de ez viszonylag tisztább volt mint a többi a lakásban. A berendezést egy könyvekkel, papírokkal zsúfolt íróasztal, a hozzá tartozó kényelmetlen szék, valamint egy szekrény és egy komód alkotta. Az egyik sarokban elektromos gitár állt a falnak támasztva az erősítőkkel. Hanyagul lehajított ruhák feküdtek az ágyon és a széken. A fiú ledobott néhány tankönyvet a földre, hogy helyet csináljon magának. Szinte minden tárgyból bukásra állt mert nem tanult, pedig lett volna hozzá esze. Apja nem foglalkozott vele, anyja pedig régebben meghalt tüdőrákban. Akkor hat éves volt. Éppen az iskolakezdés napján tudta meg a szörnyű hírt. Elsőre képtelen volt felfogni hogy mit hall, de miután az évnyitó után a kórházba mentek és a kórteremben anyja ágya üres volt, ürességet és fájdalmat érzett. Az űrt semmi nem tudta betölteni szívében. Hetekig nem evett, nem ment ki a szobájából, hiába tett meg mindent apja, hogy pótolja anyát. Aztán apja pár hónappal a temetés után elkezdett inni, részegen járt haza és nem foglalkozott a fiával. A helyzet nem sokat változott az évek során. Nem voltak barátai, nem beszélt senkivel az iskolában, sokszor be se járt órákra, helyette az utcákon csavargott. Senki sem állt hozzá közel élete tizennyolc éve alatt. Újra rágyújtott, míg az életén gondolkozott. Az idők során minden közömbössé vált számára és nem tudta mi lesz majd vele. Nemrég úgy érezte, hogy szüksége lenne egy barátnőre is, de a lányok nem is néztek rá, így őt sem foglalkoztatta tovább a dolog. Néha elment szórakozni, de ezeket az alkalmakat leszámítva nem csinált semmit. Sőt, feleslegesnek érezte magát. 

- Majd csak lesz valahogy. – mondta magában. A plafonon végigfutó repedéseket és a lemállott vakolat alatt felsejlő betont nézte. Élvezte, ahogy a füst néha elborította a kilátást és ahogy az izzó dohány a nyakára hullott, mintát égetve bőrébe. Behunyta a szemét.



A szikláknak ütköző víz robaját hallotta, hűvös, csípős, tengeri levegőt fújó szél simogatta bőrét. Felnézett a ragyogó kék égre, majd felült. Az égető hőséget, a város zajos füstjét, nyugalom és kellemes idő váltotta fel. A szigeten volt újra. A szigeten, ahová minden álmában eljutott. Felállt, leporolta magáról a homokot. A parton feküdt, egy kis öböl aranybarna partján, hatalmas, csupasz vagy mohával benőtt sziklafalak árnyékában. Előtte a végtelen tenger terült szét. A napsugarak szikráztak a víz tükrén. Tenyerét megmerítette benne, s a szájához emelte. Enyhén sós íze volt, de rögtön éberebb lett tőle. Háta mögött sűrű erdő burjánzott, egy kis ösvény vezetett keresztül rajta. Ezen haladt most, boldogan hallgatva a madarak csipogását és veszekedését, érezve a virágok émelyítően édes illatát. Mikor kiért a fák közül, apró kertes faházhoz ért. Halkan felment a fehér futóvirágokkal benőtt teraszra, az ajtó előtt megállt. Lenyomta a kilincset és benyitott. 

Nappalijukban állt, a régi házukban. Végignézett az ismerős bútorokon, meglátta apját, amint szokása szerint a kanapén fekve aludt. A konyhából edények csörömpölése hallatszott. Nemsokára feltűnt anyja kerek, vidám arca. Megölelte a fiút, egy tál friss ételt nyomott a kezébe. Leültette az asztalhoz, megvárta míg evett. Mikor végzett, csendesen felállt, kiment a házból. A rozoga fakerítéssel körbefuttatott kertben gyümölcsfák adtak árnyékot a veteményeknek. A kert mögött lovak legelésztek egy elkerített részen. A fiú átbújt a fagerendák között és odament az egyik felnyergelt állathoz. Megsimogatta forró testét, nézte mint emelkedik légzéskor az oldala, ujjait végigvezette a testen kidagadó erek útján. Belenézett a két fekete szembe aztán felült a nyeregbe. A kerítésig vezette az állatot, majd miután kihajtotta a kijáratként szolgáló gerendát, vágtatni kezdett. A pusztaság poros útján haladt. A szél arcába csapott, szemébe port szórt. Sokáig vágtatott, amikor egy falu képét látta maga előtt a távolba. Mikor odaért, megállította a lovat és leugrott róla. Elirányította a zöld fűtenger felé, amely lágyan hullámzott a szélben. Lassan baktatott a szűk utcákon. Nézte az egyforma, színes házakat, a növényekkel benőtt kerteket. Hallotta a kecskék mekegését, a tehenek bőgését, a macskák kíváncsi nyávogását. Embereket nem látott, a település kihalt és csendes volt. Az idő estefelé járt. A házak ritkulni kezdtek majd újra a pusztát látta maga előtt. Valahol a távolban egy dombon, alvó várrom emelkedett. Ijesztő látványt nyújtottak ferde, kopasz falai, ezért visszafordult. Korgó gyomra figyelmeztette, hogy ideje hazamenni. Átvágva a szántóföldeken a lovához ért. Útját a lemenő Nap kísérte, vérvörösre festve bőrét.


Miután ismét jóllakott anyja finomságaival, újra lement a tengerpartra. Beletúrt a homokba, finoman szórta ki markából az apró szemcséket, amik puha kúpot emeltek a talajon. Felnézett az égre. A Hold az utolsó negyedében járt, sápadt fénye megvilágította a tájat. Körülötte ezernyi fényes pont csillogott. Valami megroppant mögötte. Villámgyorsan megfordult és a sötétbe vesző erdőbe bámult, azonban csak egy vadászó macska képe sejlett fel két fatörzs között. Megnyugodva levette cipőjét és beledugta a lábát a vízbe. Az melegebb volt mint a levegő, ezért úgy döntött hogy tart egy kis esti fürdőzést. Körülnézett hogy van-e valaki a közelben, majd ledobta ruháit. Összehajtva a cipők mellé fektette őket és lassan besétált a tengerbe. Elmerült, alábukott, majd feljött a felszínre. A távolban a víz és az ég feketéje összemosódott. Elkezdett úszni a végtelen felé. Kezei könnyen hasítottak a vízbe, lábai gyorsan lökték előre. Lebukott és kinyitotta a szemét. Hosszú korallzátony fölött lebegett. Színes növények és állatok milliói éltek a mélységben. Apró halak kergették egymást, s elbújtak a növények között. Tengeri csillagok tapadtak néhány csupasz sziklafoltra. Az áramlatok hatására az egész zátony növényvilága hullámzott, ezzel a szélfútta füves rét képét idézte fel a fiúban. Néhány bohóchal érdeklődve közeledett felé, de egy óvatlan mozdulatára szétrebbentek és eltűntek a repedésekben vagy kagylóhéjakban. Mélyebbre úszott, hogy elérje a héjakat. Felemelt egy csigaházat. Hatalmas csavarjain bonyolult minták futottak végig, száját meszes tüskék védték. Visszarakta a vízinövények közé majd újabbak után kutatott. Az oxigénje hamar elfogyott, így felrúgta magát a felszínre és mélyeket lélegzett.

Furcsa lett a levegő. Megtelt füsttel, olyan erősen hogy csípte a szemét. A víz is egyre forróbb lett, és a hullámok hangját recsegés váltotta fel. 
Valami megégette a talpát. Felült az ágyon és hatalmasat kiáltott. A szobája égett. Lángok nyaldosták az íróasztalt, a szekrényt, a poszterek lehullottak a földre és a tűz martalékává váltak. Nem tudott lemászni az ágyról, hogy kijusson a szobából. Az ajtót pedig bezárta. Az ablak túl távol volt, és a kulcsot a párkányra tette. A füst egyre fojtóbbá vált. 
- A cigaretta!.......hiszen úgy aludtam el hogy közben égett! – lihegte. Aztán lassan kezdett elsötétedni minden. Megnyugodott. Sajnálta hogy felébredt álmából. Ott legalább boldog és teljes volt az élete, nem úgy mint ebben a világban. Itt csak egyike a sok, jelentéktelen embernek. Egy elveszett, bolyongó lélek. Már nem érezte a lábába harapó lángokat. A távolból szirénaszót hallott, de egyre halkabb lett. Semmi sem zavarta többé. Eldőlt az ágyon és mosolyogva elmerült a sötétségben. Hagyta, hogy álmai tovább repítsék őt a végtelen felé.

„- …A lepusztult bérház harmadik emeleti lakásában tűz ütött ki. A tűzoltók későn érkeztek a helyszínre, de a legtöbb lakót sikerült kimenekíteni. A tragédiának két halálos áldozata van, az ott lakó apa és fia. A tűz okát még nem derítették ki, de a szakértők szerint egy el nem oltott cigaretta okozta a balesetet.”


 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 




Varga Hanna

Ahol az utak találkoznak
(neki....)
Kábulat
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/



A hideg betonon ültem, ujjaim elzsibbadtak, a szám lilára fagyott, egész testem remegett. A vastag firkaszőnyeggel borított falakra éles neonfény pislogott. Hunyorogtam. Hallottam, amint a metró kerekei sivítva fékeznek. Piszkos, meztelen lábfejemmel kicsit odébb löktem a rozsdás edényt magam előtt. Hamarosan léptek koppantak a köveken, embertömeg hömpölygött a folyosóra. Feltartott fejjel vonultak, akadt, aki rám pillantott, majd megvetően távolabb kanyarodott tőlem. A folyónak nem akart végeszakadni. A körvonalak kezdtek elmosódni a szemem előtt. Árnyékba borult alakok haladtak el előttem. Nyugalom öntött el, emlékek áramlottak elő a múltból. Egy megviselt, összegyűrt lapot vettem elő kopott nadrágom zsebéből. Életem legfontosabb óráit írtam le, közvetlenül a történtek után. Ha akkor másképp döntök, nem így alakul az életem. Olvasni kezdtem.

„Sötétkék tekintet fonódott össze az enyémmel. Éreztem, amint borzongás fut végig rajtam. Ajkak tapadtak a számra, gyengéd, de forró ölelés tartott fogva. Aztán a kezek ellazultak, a fiú eltávolodott. Mosolygott, s a fülembe suttogott:
- Mutatok valamit, ami ellazít. - majd az asztalhoz sétált. A fiókból kivett néhány dolgot és leült a székre. A lámpafényben vörösesen csillogott a haja. Nem láttam mit csinált, mert háttal ült nekem, de egyszer mintha egy öngyújtó kattanását hallottam volna.


Kis idő múlva felállt. Kezében valami pánt és tű volt. Ijedten néztem rá, s hátrálni kezdtem. Ő azonban megsimogatott, leültetett az ágy szélére. Feltűrte a pólóm ujját, a pántot szorosan a felkaromra tekerte. Megütögette a karom, vénát keresett. Aztán beleszúrta a tűt. Hagytam magam. Néztem, ahogy az átlátszó folyadék kiürül a fecskendőből. A fiúra néztem.

Szédülni kezdtem, mégis valami földöntúli érzés szállt meg. Az ágy puha ölébe feküdtem. A vászon megremegett alattam, felemelkedett a földről, lendületet vett, felgyűrődött, kisimult, majd újra megmerevedett. Több méter magasban zihálva markoltam a takaró rövid szálait. Az ágy csúszdává alakult. Nem tudtam tovább kapaszkodni, a fonalak kicsúsztak izzadt tenyeremből. A félcsőben csúszva elhagytam a termet, sötét lett. Apró fényfoltot vettem észre a távolban, ami egyre gyorsabb iramban növekedett. Hatalmas csobbanással ért földet. Egy végtelen tóban kapálóztam. A vízen nem futottak szét hullámok, mozdulatlanul állt. De a legérdekesebb, élénkzöld színe volt. Pisztácia fagylaltra emlékeztetett. Még az illatát is éreztem, a számban összegyűlt a nyál. Lábaim szilárd talajnak ütköztek. Megálltam. Fentről a lámpa fénye forrón sütötte bőröm, lemerültem a langyos zöld vízbe. Apró kezek simogatták mindenhol testem. Belenyúltam a vízbe, aztán lenyaltam az ujjamról a folyadékot. Íze az aznap ebédelt sült húsra hasonlított. Felnéztem. Az égen geometriai alakzatok mozogtak föl-le, körbe-körbe. A színek egymásba folytak, a körök felbomlottak más mintákra, majd összeálltak. A mozgásuk tempója hol lassult, hol felgyorsult.

Négyzetek, háromszögek jelentek meg a nagyobb formákon, pepita színekkel díszítve azokat. A zöld víz tökéletesen visszatükrözte az égi tüneményeket. Bármerre néztem, mindenütt a formák őrült tánca terítette be a horizontot. A végtelenségig tartó tengerből kiemelkedett egy hullámzó sziget. Megkeményedett, sűrű, narancssárga füstöt lövellt magából, elfedve az eget. A füst színeket változtatott, alakokat formált. Összesűrűsödve fejeket rajzolt, rácsokkal fonta be magát. Egy helyen szétfoszlott, utat engedve egy csíkokkal barázdált, tekergő folyosónak. A kör alakú cső vége a semmibe veszett, falait puha prizmák alkották, a szivárvány minden színében játszva. Felmásztam az égből nyílt útra. Előttem a vonalak tekeregtek, híztak, átszíneződtek, elfutottak a végtelenbe. Az út hirtelen szétszakadt, lefelé zuhantam öreg fák között. A nyálkás levelekre estem, így nem fájt az érkezés. Lábam alatt továbbra is csigákba futottak össze a minták, de a táj új volt. Egy óriási szikla emelkedett ki, hegyes ormán egy másik egyensúlyozott, és így tovább… Az egymáson ülő gigantikus kövek lánc módjára egészen az égig nyúltak. Tenyerem rátapasztottam a szürke kéregre, éreztem, hogyan remeg meg kezem alatt a kemény kő. Elhátráltam a sziklától, ami pár pillanat múlva színes füst kíséretében szétrobbant. A lánc darabkái a levegőben szállingóztak, lustán forogva. A képződmények helyén most egy nagy, tojásra emlékeztető folyékony felhő lebegett, a talaj felett körülbelül harminc méterrel, s nagysága is ugyanennyi lehetett. Felületén néha kirobbant a lila folyadékból egy-egy adag, vagy apró örvényekké alakulva utat nyitott a belső térbe. Hagytam, hogy az egyik ilyen örvény beszippantson magával.

Kék derengés ölelt. Mindenütt kristályokra emlékeztető, bonyolult formájú ásványok pihentek, szorosan egymáshoz simulva. Formájuk egyenetlenségét sok kicsi kiszögellésük, mélyedéseik adták, de mindez a színek változatos skálájával keveredett. Káprázott a szemem. Az égen vízesésszerű folyamon pillangók repültek lefelé nagy robajjal. Elsodortak mindent, egyetlen, hömpölygő áradatban dobáltak.
Kétségbeesetten próbáltam evickélni a lepkék sokaságában, mely hol összepréselődött, kiszorítva belőlem a levegőt, hol szétnyílt olyan tágra, hogy attól féltem, lezuhanok a semmibe. Behunytam a szemem, torkomból sikítás tört fel. Az apró szárnyak kavarta szellő elcsendesült, én pedig magamtól lebegtem. Kilestem a pilláim közül. A sűrű feketeséget fénycsíkok szabdalták. A szobában voltam, a földön feküdtem.”

Ez volt az, ami megváltoztatott mindent. Az élmény magával ragadott. Vágytam rá, egyre erősebben. Kértem a fiút, adjon még, s ő megtette. Csodálatos napokat töltöttünk együtt, boldogok voltunk, felelőtlenek… De repültünk. Nem is egyszer. Magunk mögött hagytuk a város szürke korlátait, minket a végtelen várt. Akkor voltam a legboldogabb életemben. Ő mindig tudta a határt, de nekem nem volt elég, többet akartam. Rászoktam. Bemutatott néhány embernek, akitől vehettem anyagot, s onnantól nem volt megállás. A srác óvni próbált, de nem hagytam. Látta, hogyan kezdek kikelni magamból, s elhagyott. Én egyedül maradtam. Mikor betöltöttem a 18-at, elmentem otthonról, albérletbe költöztem. Az iskolát otthagytam, dolgozni mentem. Két műszakot is vállaltam, hogy legyen elég pénzem, kaptam még kisegítést otthonról is.

De egyre nagyobb mennyiség kellett a kábulathoz, pénz pedig nem volt hozzá. Barátokhoz költöztem, megpróbáltam leszokni a kedvükért. Azok a napok voltak a legrosszabbak. Hideg verejtékben úszva feküdtem a földön, rángatóztam, az idegeim kikészültek. Mintha rácsok közé szorítottak volna, amik lassan összepréselnek… Nem bírtam sokáig. Pár hónap alatt eladtam mindenem, az utcára kerültem. Sokszor vertek, aláztak meg. Nem volt mit ennem, nem volt hol aludnom, féltem. Már nem hiányzott a szer.

Most minden nap az éhségtől görcsbe rándul a gyomrom. Gyenge vagyok, fázom… Koldulok, s néha adnak is pár száz forintot. De nincs jövőm. Nincs életem.

Ujjaim megdermedtek a jeges időben. A szél is vadul vágtatott az aluljáró folyosóin. Átkulcsoltam a lábaim. Távolról léptek hallatszottak. Behunytam a szemem. A fejem lüktetett, a fájdalomtól sírni lett volna kedvem. Az ütemes koppanások kalapácsként hasítottak belém. Már nem éreztem a testem sem a hidegtől. A fogaim összekoccantak. Valaki megérintette az arcom. Kinyitottam a szemem. Velem szemben egy férfi guggolt. Egy férfi, akinek sötétkék tekintete engem pásztázott. Némán megfogta a kezem, felhúzott. Vastag téli kabátját levette, rámterítette. Jóleső melegség öntött el, hogy újra láthatom, hogy érezhetem. Felsegített a lépcsőkön. Kint hópelyhek kavarogtak, elnyelt minket a fehérség. Elzárta a külvilág hangjait, a motorzúgást, az autók ideges dudálását. Csak a szél suttogott a fülembe lágyan.

Két órával később mentősök vették körül az aluljáróban ülő nőt. Az egyik a pulzust próbálta kitapintani.
- Halálra fagyott – jelentette ki valaki komoran.
A testet fekete fóliával borították be, s az autóba rakták.




------------------------------------------------------------------------------------------------





Varga Hanna

Lázas csillagok
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Hideg verejték futott le homlokomon. Sötétszürke füstpárát köhögött az autó, ami a méhében száguldott velem. Én is köhögtem. Ezernyi tű szúrta a tüdőmet, éreztem a vér fémes ízét a számban. Fél kézzel a kormányt tekertem, közben a másikkal zsebkendőért kotorásztam. Mikor elvettem a szám elől, vörös foltok pettyezték. Remegve dobtam az anyósülés régi huzatára. Lekanyarodtam a főútról, fák nőttek körém. Letekertem az ablakot, hogy beengedjem a tiszta levegőt. Mélyet szippantottam. Bódító volt a nyugalom ami átjárt.
A vörös, sárga, barna levelek koszorút fonva takarták el az eget. A napsugarak áttörtek a lombokon, fényükkel mintákat festettek az avarra, a fák kérgére, a páfrányok leveleire. Az út felfelé ívelt, lassan ledobta magáról aszfaltruháját. Kavicsokon döcögött tovább az autó. A törzsek rengetege mögött a távolban egy kis falut pillantottam meg. Mosoly ült a szám szélére. Hófehérre meszelt parasztházak rendezett sorai között hajtottam el. Hallottam a kutyák ugatását, a tehenek bőgését, a kolomp kellemes dallamát. Az utca néptelen volt, mindenki az ebédet fogyasztotta a déli harangszó koncertje után. A legszélső ház udvarába befordultam. Leállítottam a motort. A zajra kinyílt az ajtó, egy asszony lépett ki a verandára. Mikor felismert, vidáman megindult felém. Szótlanul átöleltük egymást anyámmal, könnyek homályosították el szemünket. Miután elengedett, bekísért a házba. Csak az előszobában szólalt meg, miközben kabátomat a fogasra akasztotta.
- Jó téged újra magam mellett tudni. Már alig vártuk, hogy végre hazagyere – végigsimított az arcomon – rettenetesen sápadt vagy! – méltatlankodott – És zörögnek a csontjaid!
Nem néztem a szemébe. Féltem. Féltem elmondani neki, hogy búcsúzni jöttem. Hogy haldoklom. Az orvos szerint egy-két hetem volt hátra. Ki akartam használni ezt a kevéske időt, ezért hazatértem Erdélybe. De nem akartam szüleimnek még több súlyt aggatni a vállára, így inkább eltitkoltam a szörnyű igazságot. Bágyadtan mosolyogtam:
- Csak azért tűnik úgy, mert régen láttál. Apám hol van?
- A konyhában.

Beléptem. Sült hús és frissen sült pogácsa illata terjedt a levegőben. Máskor biztos összefutott volna a nyál a számban, de már hónapok óta nem volt étvágyam. A kék-fehér, kockás terítővel borított asztal mellett apám ült. Átöleltem. Majd leültem vele szemben. Csak úgy ömlött belőlem a szó, akár egy hömpölygő folyó. Meséltem nekik az életemről. Érdeklődtek, akadt-e már valaki, akit kiszemeltem. Unokákat szerettek volna. Belül majd meghasadt a szívem. Nemhogy unokáik nem lesznek, de még engem is el fognak veszteni. Rossz volt látni, mennyire magányosan éltek. Messze a várostól, egy alig száz lelkes faluban, két, az öregkorba lépő ember. Bele se mertem gondolni, milyen lenne, ha egyikük elmenne. Így legalább itt voltak egymásnak.

Mikor a fényt lassan, de kitartóan legyűrte a sötétség, magukra hagytam őket. A ház legvégében állt a szobám. Olyan régen nem jártam már benne, szinte idegen volt a rózsákkal hintett huzata a heverőnek, a falon függő tájképek… Megálltam egy pillanatra.

Az ágy fölött lógott a kedvenc képem. Egy sziklás tengerpartot ábrázolt. Az egyik csúcson piros ruhás nő állt, akinek ruháját vadul cibálta a szél. Fentről tekintett le a szikrázó vízre. Gyermekkoromban gyakran képzeltem magam a nő helyébe. Minden álmom az volt, hogy egyszer én is eljussak a tengerpartra. Hogy láthassam a végtelen kékséget, érezhessem a szél tébolyát.
A polcokon állatszobrok pihentek. Közelebb lépve láttam, egyetlen porszem sem csúfítja őket. A résnyire tárt ablakon beszökő fuvallat meglebbentette a fehér függönyt, mosószerillatot hozva. A könyvgyűjteményem katonás sorrendben feszített. A szekrényekben is rendezetten bújtak meg a ruhadarabok. Kivettem egy hálóinget, s a fürdőbe mentem.
A forró víz felmelegítette a bőröm, mégis remegtem. Magamra öltöttem még egy köntöst is, majd bebújtam a kövér dunyha alá. A tollpárna magába szippantott. A takarót a fejemre húztam, az oldalamra fordultam. Egy darabig így feküdtem, ébren. Képtelen voltam aludni már több napja. A fogaim összekoccantak, hideg verejték csorgott arcomon. A párnába temettem az arcom, úgy köhögtem, nehogy anyámék meghallják.

Reggel vakítóan tűzött rám a Nap. Elfelejtettem becsukni tegnap a zsalugátert. A fejem sajgott, szédültem. A tüdőm úgy feszült, mintha bármelyik percben képes lenne összeroppanni. Felültem az ágyban, megöntöztem a torkom napfénnyel. Az ablakhoz léptem, kitártam. Mélyet szippantottam a friss levegőből, mely oly furcsa volt a városok benzin és gázolaj szagú párájához képest. Visszafordultam az ágyhoz, s ijedten kaptam a szám elé a kezem. A párnám csupa vér volt.

Nem volt étvágyam. Furcsán éreztem magam. Mintha egy idegen bőréből néztem volna a világot. Homályos és idegen volt minden. Kihűltem belül. Az állapotomon mit sem segített a tiszta levegő. Ugyanúgy szenvedtem, mint előtte, de a szeretett környezet javított egy kicsit a közérzetemen. De senki sem lehet boldog, hogyha tudja mikor kényszerül itt hagyni ezt a világot. Ez alól talán az idős, megfáradt emberek voltak kivételek. Akik kiélvezték már az öregkor örömeit, dédelgették az unokáikat, tragédiát, boldogságot is átéltek s már nem sok újat tudtak megtapasztalni. Akik az ágyban fekve várták a halált. De én nem ez voltam. A huszonkét évemmel nem jártam épp a nyugdíjas éveimben. Még annyi mindent ki akartam próbálni! Érezni akartam igazi szerelmet, magamhoz ölelni a gyermekemet, segíteni a rászorulókon, utazni, más országokat megismerni, bejárni a Föld gyönyörű részeit… Adni szerettem volna valamit a világnak. De bele kellett törődnöm a sorsomba. Ilyenkor eszméltem rá, hogy talán eddigi éveimet ki kellett volna használnom, s nem tanulással tölteni minden időmet. Fájdalmas tudat volt, viszont nem lehetett tenni ellene semmit.
Készültem a halálra. Megviselt ugyan, külsőleg éveket öregedtem, de mégis méltósággal vettem tudomásul. Kezdetben napokig sírtam, nem bírtam elviselni a megváltoztathatatlan tényt, aztán lassan belenyugodtam. Otthon megnéztem utoljára minden filmemet, elolvastam a kedvenc könyveimet, elbúcsúztam a barátaimtól, bár azt hazudtam nekik, hogy csak egy hosszabb látogatást teszek a szüleimnél. A kis lakást, amit magamnak vettem, rájuk hagytam. Mindent összecsomagoltam, ruháim nagy részét rászorulóknak adtam, kedvenc dolgaimat a barátaimra bíztam. Voltak olyan holmik is, amiket eladtam. Mielőtt elindultam, a polcok, szekrények üresen álltak. Az utolsó ott töltött éjszakán nem bírtam aludni. Olyan kísérteties, olyan idegen volt az egész… Semmi sem emlékeztetett egy életvidám, fiatal lányra, aki a tulajdonosa volt. Reggel aztán nyugodt szívvel ültem autóba.

Szüleim a nappaliban időztek. Apám újságot olvasott, anyám vasalt. Mikor észrevett, aggódva sietett elém:
- Nagyon rosszul nézel ki. Beteg vagy?
- Kicsit talán rosszul viselem az utazást, meg keveset aludtam az éjjel.
- Na gyere, reggelizz meg, majd jobban leszel ha tele lesz a hasad – mosolygott és megsimogatta nyúzott arcom.
- Nem vagyok éhes – leültem apával szembe egy fotelba. Ő letette az újságot, s aggódva nézett rám.
- Tényleg elég rossz bőrben vagy – állapította meg. De aztán nem feszegette tovább a dolgot, inkább a tanulmányaim felől érdeklődött. Hamarosan anyám is csatlakozott hozzánk, s egészen délutánig beszélgettünk. Négy óra tájt felálltam.
- Elmegyek egy kicsit sétálni, estefelé jövök – mondtam, miközben átöleltem őket.
Anyám ragaszkodott hozzá, hogy egyek valamit, a kezembe nyomott egy kövér pogácsát. Rámosolyogtam. A cipőm bekötése közben egy komódon álló képre pillantottam. Családi fotó volt, akkor készült, mikor tíz éves voltam. Szüleim között álltam, mindannyian ünneplőben voltunk. Tisztán emlékeztem a pillanatra. Könnyek gyűltek a szememben. Gyorsan magamra kaptam a kabátom, behúztam magam mögött az ajtót. A hosszú verandán rojtos csíkokból szőtt futószőnyeg nyúlt el. Emlékszem, a sötétbarnára lakkozott korlát fölött, dagadó szőlőfürtök hajoltak be. Lecsippentettem egy szemet, a nyelvemmel a szájpadlásomhoz nyomtam. Szétolvadt a számban. Mintha egy francia borvidékre csöppentem volna, ahol a legkiválóbb minőségű szőlőt kóstolhatom, s bármerre néztem, mindenütt rendezett sorokban álló gyümölcsök sütkéreztek a napfényben. De a tehéntrágya illata valahogy sosem illett az álomképbe. Most a szőlőt már leszedték.
Tovább sétáltam a kertben. Az ismerős farakás még mindig a sarokban pihent, s ott volt a jó öreg almafa is, melyre minden nap felmásztam régen. Végigsimítottam a sok évet megélt, ráncos törzsön. Megkapaszkodtam a két legalsó ágban, felnyomtam magam. Nehezen ment, az erőm is elhagyott a betegséggel együtt. Végül sikerült megülnöm a levelek között. A szívem vadul zakatolt. Büszkeség töltött el, de ugyanakkor közel álltam az ájuláshoz. Vagy fél órán át üldögéltem ott. A lábaim már teljesen elzsibbadtak, mikor óvatosan leugrottam, majdnem összeestem. Kimentem az utcára.

A túloldalról tekintettem a házunkra. Hófehérre meszelt falak, sötét, csillogó gerendák, ablakkeretek. Az ablaküveg makulátlanul tiszta, fehér csipkefüggöny takarja a tisztaszobát. Pont ugyanolyan volt, mint a többi ház a faluban. Csak a borostyánnal befuttatott kőkerítése különböztette meg.

A hosszú utcán sétáltam. Kövezett út vezetett a házak ölelésében. Itt-ott a kertben még pompázott néhány virág, de mindenütt nagy farakások dőltek a kerítésnek. Közeledett a tél. Hallottam a tehenek bőgését. A falu melletti barnászöld takarón barna és fekete foltos csorda legelészett. Lustán felemelték fejüket, megnéztek maguknak. Mókás látvány volt, ahogy kémlelés közben nyugodtan rágták tovább a füvet. Láttam a lélegzetük páráját a hidegben. Novemberben már elég hideg van a hegyvidéken, s ilyentájt hullik az első hó is. Az piszkosfehér ég volt erre a bizonyíték. Az erdőszéli, első fák már megjelentek az út szélén. Begázoltam a gazba, rátértem egy kis erdei ösvényre. Beértem a lombkorona alá. Rég nem láttam ilyen tájat. Pedig hányszor jártunk ide vadászni a többi gyerekkel!

Persze sosem volt szívem megölni egy-egy nyulat vagy rókát ami elénk tévedt. Megérkeztem a kis patakhoz, melynek tiszta vizénél tavasszal az őzgidák játszottak. Most csak néhány madár csivitelése s varjak károgása törte meg az erdő csendjét. Leültem a patak partjára, a frissen lehullott falevelek puha szőnyegére. A vizet figyeltem, ahogy selymes anyagát felszakítják a kövek, sziklák, s habzó tajtékot szülnek. A színpompás, késő őszi levelek tükröződtek a kis folyamon. Néha meg-megroppant egy ág mögöttem, ilyenkor riadtan néztem körbe. Bár még soha nem találkoztam erre medvével vagy egyéb nagy termetű ragadozóval, tudtam, hogy a veszély mindig árnyékként követ. Felálltam, elindultam a víz mellett. Követtem kacskaringós útját, kerülgetve az utamba eső vastag fatörzseket, bokrokat. Nem mertem túl közel menni a vízhez, mert félő volt, hogy a nedves avarkupacok csúszdaként szolgálva megfürdetnek. Csoszogva mentem, időnként felrúgtam a leveleket, melyek pörögve hullottak vissza a földre. Egy ízben egy sündisznót rémítettem halálra ezzel, akiről eltávolítottam a szigetelő takarót. Utána azért visszaszórtam a kis teremtményre, s gyorsan továbbálltam. Utamon szebbnél szebb termetes gombák díszítették a talajt. Jól ismertem az összeset, régen gyakran szedtünk gombát, hogy aztán a vásárban eladhassuk. Tudtam melyik mérgező, s melyik ízletes.
Fatörzsekbe kellett kapaszkodnom, annyira elgyengültem, de mentem tovább. Most nem állhattam meg. Közel jártam a célomhoz.
Rám jött egy roham, vadul köhögve borultam le. A kezem véres volt. Feltápászkodtam, folytattam az utam. Az ösvényt, ami egykor itt vezetett, már belepte a növényzet, ezért csak emlékek alapján tudtam tájékozódni. Kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem, amikor végre felsejlett a táborban egy szürke folt.
A fák sűrűje ritkulni kezdett. Egy óriási, az idők során simára kopott sziklahalom magasodott elém. Ujjaim végighúztam az öreg köveken. Valami különleges érzés járta át a testem. Ráborultam a falára. Könnyek folytak végig az arcomon, rácsorogtak a kemény kövekre is. Megkerültem őket. A túloldalt vékony rés szolgált kapuként a sziklák belsejébe. Ha nem lettem volna lefogyva, be sem fértem volna, de így át tudtam magam préselni a szűk járaton. Belül egy kisebb szoba méretű terület volt. Az évszázadok óta rejtett kis területről, szabad kilátás nyílt az égboltra. A köveken ott voltak gyermekkori rajzaim. Annak idején egyszer túl mélyre kóboroltam az erdőben egyedül, s nem találtam sehol az ösvényt. Akkor vettem észre a távolban a szürkeséget, s találtam rá erre a helyre. Később minden nap eljöttem ide. Ez volt az én búvóhelyem. A létezéséről nem tudott senki rajtam kívül. Elfeküdtem behullott levelektől dagadó talajon. Olyan puha volt, mintha egy ágyban lettem volna. Az eget néztem. Emlékek százainak örvényéből bukkantak fel az itt töltött órák képei.

Csaholás riasztott fel. Ijedten ültem fel. A résen egy kutya dugta be busa fejét.
- Bodri? – kérdeztem hitetlenkedve – A barna szempár pillantása ismerős volt. Az örökké szomorú ebtekintet. A kutya közelebb jött. Vastag bundája feketén csillogott. Beletúrtam. Milyen jó érzés! Bodri a kutyám volt, akit tizenkét éves koromban egy vadász véletlenül meglőtt az erdőben. Bár nem találtuk meg, gyanítottuk, hogy elpusztult, mivel nem jött haza. És most…Annyira lehetetlen volt az egész…Azt hittem, álmodok. Az eb a kézfejemet nyalogatta, mellém feküdt. Eldőltem mellette. Annyira szerettem ezt a kutyát…Eltűnése után napokig az erdőt jártam, hogy rátaláljak, s egy hónapig alig ettem. Testvéremként gondoltam rá. Ő kísért az iskolába, jött velem, ha sétálni indultam. Elválaszthatatlanok voltunk. Sírva szorítottam magamhoz.


Megint rámtört a köhögés. Hörögve vettem a levegőt. Kétségbeesetten néztem a levelekre hullott vért. Sok volt. Túl sok.

Ekkor, a sötét bundára egy fehér hópehely telepedett. Magányosan, pár pillanat alatt véget ért az élete. De hamarosan követték társai is. Hátra fordultam, felpillantottam az égre. A levegőből táncolva érkeztek a kérészéletű kis utazók. Bonyolult alakjuk elolvadt, Bodrit simogató kezemen. Megnyugtatott a sok hűvös érintés, a vízcseppekké olvadt hó a bőrömön. Az ég vakítóan fehérré változott. Behunytam a szemem. Mosolyogva pihentettem a tenyerem a kutya forró testén. Éreztem minden szívdobbanását. A dobbanásokat, melyek egyre halkultak… S lassan maga alá temette őket a hó.  


---------------------------------------------------------------------------------------





                                                                           Varga Hanna

                                                                          Fény, RITMUS
                                                           /Gondolatok a fejemben, 16 évesen/


Egy új nap kezdetén, új lelkek születnek. Karcsú sugarak leskelődnek a bolyhos felhők mögül. Gyengék, alig pislákol bennük az élet, de szomjaznak az újra, az ismeretlenre. A felkelő NAP gyermekei olyanok, mint saját újszülöttjeink. Kíváncsian szemlélik az új világot, és azt a pár órát, amit nekik szánt a sors, megpróbálják a lehető legjobban kihasználni. SUTÁN megteszik az első lépéseket, szárnyaikat próbálgatják, aztán máris leereszkednek levegőből font köteleiken. Óvatosan haladnak, s mikor az indák véget érnek, puhán huppannak le hozzánk. Ezerfelé szaladnak, meg-megbotlanak, de SEMMI nem állhat az útjukba. Ahogy anyjuk táplálja őket, egyre csak híznak, bátrabbak lesznek, felfedezik az új világot. Reggelente az ágyból kikelve megöntözik az arcod fényükkel. LOMBSÁTRAKON áttörve törzseken kúsznak, árnyékokat rajzolnak a fák vén ráncaira. Meleg kezeikkel simítják a növények testét. Az alvó állatokat huncut csiklandozással felébresztik, szemükbe nevetnek, aztán továbbállnak. Gyorsan nőnek, virgonc gyermekekként kergetőznek a páfrányok egymásra boruló lugasában. Patakok vizén siklanak, de vigyázniuk kell, mert a fodrozódó habok a mélybe húzhatják és elnyelhetik őket. Amint felcseperednek, megtanulják feladataikat is. Hozzásimulnak a levelekhez, hogy az ereket megtöltsék a bennük vibráló energiával, s életet leheljenek a növényekbe. Azok cserébe élénkzölden nyújtózkodnak, hagyják, hogy a sugarak testükön szaladgáljanak. Alászállnak a KÉKEN tajtékzó égi óceánból, mosolyognak, mikor a déli napsütésben sétálsz, átjárja a tested a belőlük áradó öröm. Bekopognak hozzád az ablakon, aranyba foglalják a szobát, kézen fogják a porszemeket, táncot lejtenek neked. A válladra telepszenek, a füledbe suttogják: Ne GONDOLJ soha arra, ami nincs, ami nem lehet a tiéd, inkább élvezd azt, amid van! és rádkacsintanak. Ők az élet sugarai. Észrevetted, hogy mikor leemelik felhő-fátylaikat, egyből színesebb lesz a természet? Elég ahhoz pár napsugár, hogy meglásd a szépet. Nekik ez a cél: táplálni, ápolni az élők lelkét, melyet a gondok vihara tépáz, rámutatni azokra a dolgokra, melyek értékét a mindennapok, szürke ködbe burkolnak.
Sajnos azonban az ő erejük sem végtelen, a délután eltelő percei a végórájukig kísérik őket. Sorvadásnak indulnak ezek a boldog sugarak, gyengül a fényük, de ők nem pihennek, ó nem! Feláldozzák magukat, lassan távolodnak a horizonton, egybefolyó alakjaik vörösre festik az égboltot. Nem harcolnak, nem vívnak AGÓNIÁT. Életük alkonyán megfáradtan, de boldogan mennek el, mint az igazi bölcsek, akik kiélvezték a földi lét minden javát, s már csak pihenésre vágynak. Búcsúcsókot hintenek a világnak, aztán vörös lángtengerben elégve, lassan széthordja hamvaikat a fagyos éjszaka szele. Lelkeik a Hold ölében térnek nyugovóra, aztán szétszóródnak a fekete bársonyt öltő, gyászoló égi tengeren, hogy csillagok képében emlékezzünk rájuk.


------------------------------------------------------------------------



Varga Hanna

Hallgasd, érezd!
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/



Mi az, ami a mindennapok szürke körtáncában elkerüli a figyelmünket? Amit annyira megszoktunk, hogy észre sem vesszük a benne rejlő szépséget? Ilyen dologból végtelen sokat tudnék felsorolni. Csak próbáld ki egyszer: figyelj oda a környezetedre. Fedezd fel a megszokottban az újdonságot. Lásd a fényeket, hallgasd a zajokat, érezd a természet minden apró lélegzetét, szívdobbanását. És itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy menj túrázni, vagy meditálj az erdőben, esetleg egy mező közepén feküdj a bolyhos felhőnyáj alá. Itt sokkal egyszerűbb cselekvésekről beszélek. Vedd észre az újat abban, amit minden nap teszel és nem fogod annyira monotonnak látni az életedet. Fújd le a port a rutinról!

Egyik reggel furcsa érzéssel ébredtem fel. Úgy éreztem magam, mint egy újszülött, aki a biztonságot adó burok sötétjéből hirtelen a neonfénybe csöppen. Figyelni kezdtem, mintha mindent most élnék át először. És akkor hangossá vált a csendes motozás, a szú percegése az ágyam öreg lábában…Talpamat csiklandozta a hűvös szőnyeg, amint mezítláb végigsétáltam rajta. Lábujjaimmal beletúrtam a rövid bojtokba. Olyan dús, puha volt, mégsem tűnt fel eddig. Széthúztam a függönyt, a felkelő nap fénye eláztatta a szobát. A ráeső szikrákban a gyékényszínű fal aranysárgán ragyogott. Végigsimítottam a rideg felületen. A sötétbarna könyvespolc lakkozott vállán csúszkáltak a sugarak, s láttam amint a világosságot táncolva köszöntő porszemek letelepszenek rá. Ujjammal csíkot húztam a porfátyolba, s a bőrömön maradt apróságokat szétfújtam a levegőben. A könyvek rojtosodó szélein az aranyozott, cikornyás betűk helyenként már lekoptak. Végigfuttattam kezem a feszes gerinceken. Levettem egyet. Múlt századi nagynevű író harmadik kötete volt. A fedőlapra kacskaringós virágmintákat préseltek. Középen kinyitottam, orromat megcsapta a jellegzetes, dohos illat. A papír barnás árnyalatú, a fekete betűket rendezett sorokban tetoválták bőrére.

Az alattam lévő lakásban becsapódik egy ajtó. Józsi bácsi – kicsit megkésve – hazaérkezett a munkából. Már hallom is Mária néni pörölését a férjével, mivel az megint a kocsmában töltötte a délután négytől, reggel hétig tartó időintervallumot. Magam elé képzelem a jelenetet: Mária néni az előszobában, kissé előredőlve, támadó pózt ölt magára. Húsos kezeivel hadonászik, hajában hajcsavarók ringatóznak a néni minden mozdulatával. Józsi bácsi vöröslő orcával, fájó fejjel, káprázó szemmel nézegeti az asszonyt, és azon gondolkozik, miért is vette el pont őt. Közben sárgásan ősz bajusza fölötti két alagútba, bekúszik a konyhából a készülő lecsó nyugtató, nyálműködést-megindító jelenléte. Józsi bácsi lekapja ritkás hajkoronájáról kalapját, a fogasra akasztja, kibújik cipőjéből, végigcsoszog a csempén, leül a konyhai székek egyikére, s várja a reggelit. Mária néni követi, az ura füstös pulóverét díszítő italfoltokat szidja, aztán az urát, majd az eget, amiért ilyen férjet kapott tőle.

A könyv tartalmát visszazárom borítója szentélyébe, fajtársai közé helyezem a polcra. Egy kamikaze légy közben nagyot koppant az ablaküvegen, ájultan hullott alá a harmadik emelet magasságából. Az ablak kilincsét elfordítottam. A kattanást követően beáramlott az Élet. A csípős levegő arcul csapott. A zajok örvénye maga alá gyűrte a szoba csendjét. Kerekek csikorgása az aszfalton, motorzúgás, madárcsipogás, kiabálás… A sok ezer féle hangforrást lehetetlen volt különválasztani. Egy gyors reggeli torna – nyakropogtatással és ásításokkal tűzdelve - után levettem a pizsamám. A szekrény előtt állva ráncoltam a homlokom. Végül úgy döntöttem, hogy ma az érintés alapján választok. Így egy selyemblúz lett a soros, mely szinte elfojt az ujjaim közt. Ahogy a hideg anyag a bőrömhöz ért, lúdbőrzött a karom. Gyengéden és lágyan simult hozzám.
Hozzáláttam a teendőimhez.
Hallgattam, ahogy a kannából lecsorog a víz a virágaim tövébe, s lekúszik a föld repedéseibe, mélyre, hogy aztán a növény ereibe jusson. Egy serpenyőben olaj sistergett, a felvert tojás felsikoltott, mikor mellé öntöttem. A sajt folyóként szelte át a tojáshalmokat, ahogyan ráöntöttem a már megsült ételre. A folyót csakhamar elapasztottam. Élveztem az illatok és ízek tökéletes párosát.

Miután mindennel elkészültem, belekaroltam a táskámba, lesiklottam a lépcsőházban a feketére festett vaskorláton, s kiléptem az utcára. Figyeltem a kora délelőtt jeleit. Az emberek még ásítoztak itt-ott, vagy épp a szombat éjszaka nyomait próbálták eltüntetni arcukról. Mindenki sietett valahova, kivéve néhány nyugdíjast, akik botjukra támaszkodva sétáltak, révedező tekintetük elárulta, hogy emlékeket idéztek múltjukból. Soha nem értettem az embereket. Divatos ruhákba bújtatták testüket, szilikon fedte a szívüket, púder és pirosító álcázta igazi arcukat. Képmutatás. Márkás és drága holmikkal próbálták elnyerni a köz tiszteletét, áttapostak egymáson… Mű volt nekem az egész világ. Kikotortam egy szálat a cigisdobozból. Megszagolva átjárta az orromat a dohány friss, édeskés illata. Rágyújtottam. Mélyet szívtam a füstből, mely átjárta a tüdőm, telefröcskölve méreggel azt, s aztán dolga végezetével távozott ajkaim közt. Bonyolult, fátyolszerű kígyóként oszlott el nyomtalanul a levegőben. Ő volt maga az ördög, aki nikotinnal csábított, átölelt, s a kábulat világába vezetett, ahol szép lassan felemésztett.

Felugrottam az érkező buszra, a végében leültem egy felszaggatott bőrülésre. A jármű vadul rázkódott, a kapaszkodók ide-oda lengtek a magasban, mintha csak köszöntenék az új felszállókat. A padlón rágógumik, az ülések háttámláján graffitik díszelegtek. Az aláírt ablakokon kifelé bámulva néztem azt a várost, ahol éltem. Tömbházak, vékony járdák, szürke utak. De csak a szokott szem látja ezt. Én észrevettem az ablakokban a díszeket, a falakra fújt festményekben a művészetet, a járdák mellett a kis virágokat, bokrokat. Láttam az eleség után kutató rigókat a földön ugrálni, felszedni a lehullott morzsákat, egy settenkedő macskát, aki feszülten figyelte mozdulataikat, a kiugró párkányokon sütkérező kövér galambokat. Láttam az idős hölgyet, aki szotyolát szórt az ablaka alá titokban, s aztán a házmester előtt valamelyik fölső szomszédját okolta az esetért, meg a madarak piszka miatt panaszkodott. Láttam a kisgyerekeket, akik a kertben szaladgálva letaposták a virágokat, de mindig a másikra kenték. Mindenhol hazugsággal találkoztam a társadalomban.

Hamarosan kiértünk a házak közül, gyárak mellett haladt el az út. Az óriási építmények sima fémfalán megcsillant a napfény. Makulátlan tisztaságuk arra engedett következtetni, hogy valami tehetős, külföldi vállalkozó tulajdona, aki a kiváló minőség látszatát próbálja kelteni a tökéletes gyár külsővel, de termékei épp oly hamar mennek tönkre, mint amilyen gyors a gyártás folyamata volt. Magas nyárfák rezgő levelei takarták el az üzemeket.
Megérkeztem a végállomásra. Leszálltam a buszról, elindultam egy kitaposott ösvényen a szántóföld szélén. A búzakalászok halkan bújtak egymáshoz, a távolból kutyaugatást hozott a szellő. Tücskök, szöcskék zenekara játszott szimfóniát utamon. Felettem felhők nyargaltak, versengtek az ég birtoklásáért. Lábszáramat csiklandozták a fűszálak, mintha szólni akarnának hozzám. Leguggoltam közéjük, tenyeremmel végigsimítottam fejükön. Pár pillanat múlva újra fölkeltem, s gyorsan indultam tovább. Kutyák ugatása csapta meg a fülem. Elmosolyodtam. Egy hosszú épület melletti kapuhoz érkeztem. „Állatmenhely” – hirdette a piros felirat egy rozsdásodó táblán. Kinyitottam az ajtót, beléptem. A kennel soron végighaladva megálltam az utolsó előttinél. Elhúztam a reteszt, a rácsok túloldalára kerültem. A nagy kutyaházból egy pár óvatos, barna tekintet szegeződött rám. Féltérdre ereszkedtem, s halkan hívogattam a kutyát. Ő kimerészkedett, lassan, bizonytalanul, de odajött hozzám. Megsimogattam busa fejét, két kezem közé vettem a nagy pofáját. Nevetve néztem a szemébe. Hogy miért jártam ki az állatmenhelyre? Mert az állatok szemében láthattam az őszinteséget. Az igazi ártatlanságot. Nem titkolóznak, hazudnak, nem öltenek magukra álruhát, ahogy azt az egész világ teszi.


----------------------------------------------




Varga Hanna

Szárnyak
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Minden, ami megszeretek
visszakozik, magamra hagy,
mint elszáradt
falevelek nyomán,
kopasz ág, s törzs marad.

Bárcsak messzire sodorna,
magával ragadna a szél,
oda, hol senki se volna,
méhébe foglalna az ég.

Eggyé válnék a magánnyal,
a sötétség lenne társam,
had feledjem minden vágyam,
használhassam végre a szárnyam.



---------------------------------------------------------------------------------


                                                                    /Készítette: Varga Hanna/



        Varga Hanna 

      Szabadság                              
      /Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


A szabadság az, amelyhez mindennek és mindenkinek joga van. A társadalomban viszont ezt az érzést törvényekkel korlátozzák, ezért nem tud kiteljesedni.
Számomra a szabadság az egyik legfontosabb dolog a Világon. Szükségem van arra, hogy tudjam, senki nem korlátoz meg abban, amit teszek, csupán természetes törvények.
A szabadságot gyakran azonosítják a repüléssel.
Ez fakadhat abból, hogy az emberek úgy gondolják, a repüléssel bárhonnan eljuthatnak a felhők közé, és ez a gondolat nagyon csábító.
A levegőben nem állná útjukat semmi, csak a végtelen égbolt borulna föléjük.
A szabadság érzése valóban a repüléshez hasonló lehet. Olyan, amikor nem az agy, hanem a szív szab határokat. 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------




Varga Hanna

Csillagok között
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/


Tiszta éjszakák.. Egyetlen vékony felhőfoszlány sem lebeg az égen. A szűz, fekete takarót millió apró, ragyogó kő ékesíti. Némelyik erősebben szórja a sugarait, mintha bizonyítani akarná, hogy ő a legnagyobb, a legszebb, mások meghúzódnak mellettük, s csendben tündökölnek. Van köztük egy, melynek hófehér fénye az összes többit felülmúlja. Fáradhatatlanul ég, örök támaszt nyújtva az utazóknak, az eltévelyedetteknek. Esthajnalcsillagnak nevezték el a hálásak jótevőjüket. S ott áll a csillagnyáj közepén a juhász. Hatalmas korong, vagy karcsú vonal, de mégis tekintélyt parancsol s kitartóan őrködik.
Feküdj le a harmatos fűbe, mikor minden korompalástba burkolózik. Élvezd, ahogy a Hold sápadt világa rádesik, beborít, ahogy egy igazi barát ölelne át. Hagyd, hogy megtudja érzéseidet, gondolataidat, mert ő sosem fog elhagyni. Minden éjjel feletted fog őrködni, lehet, hogy felhőtakaróval bevonva, s lehet, hogy szabadon. Végig kísérni fog az utadon égi nyájával együtt, jóban, rosszban. Csak add át magad, tárd ki a szíved feléjük. Tekints fel rájuk, fürödj az érintésükben… És érezni fogod. Érezni, ahogy lehajolnak érted, karjaikba vesznek, maguk közé emelnek. Te is ott fogsz ragyogni mellettük.


----------------------------------------------------------------


Varga Hanna

Tanulmány a deviszontról
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/


Sok embertől hallom, hogy nincs deviszont. Nos, én személy szerint nem értek velük egyet. Miért?

Azza, hogy kimondják : „nincs deviszont” máris megszületik a szó. Hiszen ami nincs, az nem létezik. Nem feltétlen ismeretlen, de az biztos, hogy nincs. Ilyen például az önzetlenség. Sokan prédikálnak róla, ők maguk azonban nem önzetlenek, tehát tudják, hogy létezik, csak nem tapasztalják meg. Vagy egy egyszerűbb eset, mikor két ember veszekedik, és mindkettőben felmerül a békekötés gondolata. Ám mindketten túl hiúak, makacsok ahhoz, hogy feladják elveiket, ezért nem jön létre egyfajta békesség.
Visszatérve, mivel a deviszont használatban van, ezért létezik. Van. Akár tetszik valakinek, akár nem. Én is használom, és ezzel nem vagyok egyedül. Jópár ember mondja ki nap mint nap, lehet hogy meggondolatlanul, lehet hogy elhamarkodottan, vagy akár direkt is. És használjuk, beszélünk róla, vitatkozunk róla. Kérem, ennek a szónak joga van létezésének elismeréséhez, ha ilyen népszerű! Majdnem mindenki ismeri, hát hogyne létezne?!
Igaz, maga a szó helytelen, de mégis van, sok társával együtt. Úgyanúgy létezik a papagáj ly-vel, vagy az elmosogatnék –nák végződéssel. A deviszont is valami nyelvtani hibában gyökeredzik, hiszen a szó már önmagában dupla tagadás, ha pedig mondatba foglaljuk, már egyenesen tritagadásra kerülne sor. (Lásd: Elhiszem, deviszont szerintem az nem úgy van.) Maga a szó tehát két tagadószó összeforrása. Ebben semmi különös sincs, megannyi összetett szavunk van. Ráadásul azt sem ponthatjuk rá, hogy értelmetlen. Igaz, nem főnevek kapcsolódása, de mégis jelentést hordoz. Egy egyszerű tagadást. A két alkotóelem vonatkoztatási iránya sem ellentétes, így gyakorlatilag semmi nem akadályozza meg, hogy ez a két szó egyesülve egy új, értelmes szavunkat adja. Ami helytelen, de mégiscsak a szavunk.
Összefoglalva tehát a deviszont értelmes szavunk, de nem kellene használni. Olyan, mint a káromkodások, a helytelen szavak. A deviszontot is helytelenül használom, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne értelmes, használhatatlan szó. Mivel helytelen, próbáljuk nem kimondani, de tiszteljük meg annyival, hogy elismerjük jelenlétét a magyar beszédben.



----------------------------------------------------------





Varga Hanna
A víz
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/


A víz maga az élet. Mi szilárdítja meg az állításomat? Ezer közhely. Kezdhetem a legtávolabbi területen az indoklást: egyetlen bolygón sincs élet, mert nincs víz. Jelenlegi tudomásunk szerint csupán a Föld képez kivételt. És ezt mégsem vesszük észre, nem látjuk, hogy ezt a kincset meg kéne becsülni. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, nem tudhatjuk, mi lesz a halálunk után, nem tudhatjuk, mikor pusztul el a Föld - éljünk a jelenben, vigyázzunk arra, ami kézzel fogható, biztos és LÉTELEM. Nélküle nem lennénk képesek élni, se az emberek, se az állatok, se a növények. Véleményem szerint ezzel mindenki tisztában van - hát miért nem látjuk, hogy saját nyakunk körül szorítjuk a kötelet, mikor nem óvjuk a környezetünket? Egyszer természetesen majd rájövünk, hiszen az ember okos faj, tanul belőle ha már megvan a baj.
Képzeljük el a nyári tikkasztó forróságot, a vibráló levegőt. Tegyük fel, hogy lerobbant az autónk a puszta közepén, dél van, sehol egy lélek. Csorog rólunk az izzadtság, miközben a gőzölgő motorháztető alá bújunk, kutatjuk a hibát, de a hőségtől már csillagokat látunk. Ekkor úgy döntünk, hogy inkább beülünk az autóba. Hirtelen megszomjazunk, de nagyvárosi ember lévén meg sem fordult a fejünkben, hogy esetleg ilyen helyzetbe kerülhetünk, ebből pedig az következik, hogy nincs nálunk egy csepp folyadék sem. Gyorsan telefonálunk egy jó ismerősnek, elsuttogjuk a hely koordinátáit és várunk. Közben akaratlanul is a hűsítő üdítőkre gondolunk, eszünkbe jutnak a reklámokban a vizes ruhák, az üveg falán végigcsorgó víz... A torkunk egészen összeszorul, a nyálunk megkeményedik a szánkban. És egy óra múlva, mikor úgy érezzük, hogy menten meghalunk ha nem jutunk egy kortyhoz, megérkezik a felmentősereg: a távolban feltűnik barátunk jól ismert autója. Ám mikor leparkol, belénk hasít a felismerés: ő sem hord magánál egy üveg vizet sem - várnunk kell, míg beérünk a legközelebbi városba. Ilyenkor vajon mekkora értéke lehet számunkra a víznek? Nyilván sajnálkozva gondolnánk vissza a mosogatáskor a lefolyóba ömlő zuhatagra, a felesleges ital kiborításásra a pohárból. Rádöbbennénk arra, mekkora értéket pazarolunk el nap mint nap, anélkül, hogy észrevennénk.



---------------------------------------------------


/Készítette: Dreska Ildikó/



Varga Hanna

Egy egér utazása
/Gondolatok a fejemben, 12 évesen/


   Rágcsa a kisegér, vígan hancúrozott a napon testvéreivel. Az égen bolyhos bárányfelhők úsztak, s amikor egy megpróbálta eltakarni a forrón lángoló napot, az elkergette. A fű árnyékot adott, így az egérlyukhoz nem jutott annyi napfény. A fűszálak vígan hajladoztak, amikor egy-egy kósza szellő arra tévedt. 
  Egyszer csak, eltakarta egy sötét folt az egérlyukat. Az egyik egérke, Rágcsa kisöccse Cinci, ijedten felkiáltott: - Juj! Mi az? - Látjátok? - kérdezte izgatottan.
- Igen, nem is tudom, mi lehet!- válaszolta Farkinca.
- Gyertek, nézzük meg! - ajánlotta Rágcsa.
De a többiek hevesen tiltakoztak. Így hát ő maga indult el egyedül. Apró egérlábaival térdig gázolt a fűben, és egyszer csak egy fehér, ételszagú plédbe botlott. Rajta tornyosultak az óriási, finomabbnál-finomabb falatok. Gondolta -nem látja senki- ezért nekiállt, hogy megdézsmálja a finomságokat. Volt ott friss kenyér, ropogós pogácsa, édes sajt, hideg tej. Mellette egy ember evett a pokrócon ülve. Rágcsa kuncogott magában, mert észrevette, hogy az ember bajuszán ott csücsülnek a kenyérmorzsák.
- De muris! - mondta.
A jóízű elemózsiázás végén, az ember lassan összecsomagolta a kést, a szalvétát, a poharát. Összehajtogatta a plédet, és a pléddel együtt Rágcsát is.
- Jaj, segítség! - visított élesen a kisegér, de az ember nem hallotta, viszont Rágcsa alaposan berekedt. Nem tehetett mást, beletörődött abba,hogy ő most már végleg itt rekedt.
Az ember, a plédet szépen beletette egy hátizsákba. A zsák piros-fehér csíkos, oldalán fekete díszítéssel, tele ezernyi inci-finci zsebbel. Rágcsa kimászott a pokrócból és belebújt az egyik zsebbe. Nagyon elfáradt, kezét kis pocakján pihentetve, álomba szenderült. Szuszogott, néha hortyogott bajuszkája alatt. 

Mély álmából egy éles síp ébresztette, ijedten pillantott fel. "VASÚTÁLLOMÁS", olvasta a piros betűket. Majd harsány kiáltozásra lett figyelmes: - Jegyeket kérem! - Jegyeket kérem!
- hajtogatta rendületlenül egy szemüveges ember. Haja kócos, csapzott. 
Kék bársonynadrágot, fehér inget viselt és egy kalauzsapka volt a fején. A szerelvény végébe ért, ahol ők ültek, látta ahogyan az ember átadja kezelésre a jegyeket. Kilyukasztotta az övékét is, aztán fürgén leugrott a vonatról, becsukta az ajtót, majd utasítást adott a mozdonyvezetőnek, hogy mehet.
A gép álmosan zakatolt, és néha élesen sípolt egyet, hogy üdvözölje a sínek mellett ácsorgó embereket. Rágcsa, még látta az ablakból a szeme előtt egyre gyorsabban suhanó fákat, házakat, de a monoton zakatolás és a déli napfény újra álomba ringatta. 

Egy városban ébredt fel, megijedt a nagy zajtól, orrát megcsapta a bűz és a füst.
- Na, itt sem lesz jó dolgom! - gondolta magában.
A férfi hirtelen felszállt egy sárga villamosra. Nénik és bácsik dörgölőztek a kisegérhez.
- Na, menjetek arrébb, összenyomtok! - kiáltotta. És két könyökét szétfeszítve, helyet csinált magának.
Nemsokára megálltak egy magas ház előtt. Rágcsa kidugta a fejét egy lyukon, hogy jobban láthasson. Régi lépcsőházban bandukoltak fölfelé. A dohos falakról pergett a vakolat. Az egyik kanyarban az ember megállt egy ajtó előtt, kulcs csörgött a kezében, kinyitotta az ajtót, majd belépett az előszobába.
Rágcsa azonnal kipattant a zsebéből, hogy körülnézzen. Az egész lakás kék színben pompázott, a falakról színes képek lógtak. Az előszoba egy nagy helységbe torkollott, a falakat barna, nehéz szekrények takarták el. A polcokon mindenütt könyvek. Egy kicsi asztalon egy televízió, vele szemben egy fotel, a fotel mögött egy barna kanapé. Rágcsa, a konyhába is bekukucskált, látta a nagy étkezőasztalt, körberakva székekkel. Térdig gázol a fürdőszoba fehér szőnyegén, és megjegyezte:
- Jé, ez olyan, mint otthon a mezőn a fű!
- De azért az én kis egérlyukam sokkal kényelmesebb, és nem ilyen ronda kék színű! - morfondírozott magában.
Újra visszaszaladt a konyhába. Addig ugrált a hűtőszekrény előtt, amíg végre sikerült kinyitnia.
Aztán kiráncigált egy fiókból egy piros lábast. Élesen csörgött a tál amikor minden erejét összeszedve húzni kezdte a padlón. 
- Fúúúúú! - nyögött egy nagyot, és beletúrt a hajába.
Felmászott a lábas tetejére, lábujjra emelkedett és:
- Na, még egy kicsit!.....- Na, még egy kicsit!.....és elérte a fóliába csomagolt hatalmas sajtot. 
Csámcsogva harapta zsákmányát. Foga közé szorult egy darabka, azt meg mutatóujjával ügyesen kipiszkálta. 
Miután jól besajtozott, a rácsokon feljebb kezdett mászni, majd felmászott egy edény szélére, és ott egyensúlyozott. Azonban lába megcsúszott, és zsupsz, beleesett a gyümölcslevesbe. Mikor sikeresen kievickélt, megnyalta a szája szélét, megállapította, hogy:
- Ó, ez nagyon finom!
A feje búbján, egy meggymag csücsült kényelmesen.
- Brrr! - megrázta magát, és a leves cseppek szerteszét repültek a hűtő falán. 
- Degeszre tömtem magam! - állapította meg, és elégedetten megsimogatta pocakját.
- Hoppá! - ugrott egy nagyot.
- Meg kellene fürdenem, mert csupa leves a bundácskám!

Az ember délben bement a konyhába, csodálkozva nézte,hogy milyen rendetlenséget hagyott maga után, pedig nem is emlékezett arra,hogy kiöntötte volna a gyümölcslevest.
Eközben egérke átcsoszogott a fürdőszobába. Felmászott a szappantartóba és belefeküdt.
- Ez pont az én méretem! - állapította meg.
Azzal jó forró vizet engedett a tartóba és egy egész flakon habfürdőt nyomott bele. A nagy gőztől ami lassan beborította az egész fürdőszobát, Rágcsa szinte semmit sem látott. Kényelmesen elnyúlt a kis kádjában és cincogva énekelt.
Majd pedig: - Hapci! - tüsszentett, az orrába szálló habtól. 
Alaposan megmosta lábacskáit, hónalját, legvégül pedig a haját.

Fürdőzés után levette a polcról az ember fogkeféjét, jó nagy adag mentolos fogkrémet nyomott rá, erősen megmarkolta a kefét és elkezdett fogat mosni. Állán végigcsorgott a fehér hab. Néha vicsorított egyet a tükörben, hogy leellenőrizze, elég fehérek- e fogacskái.
- Borotválkozni is kellene!  - dörzsölte végig állát. A borotvapamacsra habot tett és szépen kimázolta pofikáját, úgy, hogy csak két fekete szeme világított.
- Ezzel is megvolnánk!  - mondta. Aztán belelépett az ember puha papucsába, és kicsoszogott a nappaliba. 
- Jó lenne megszárítkozni! - gondolta és körülkémlelt. 
Meglátta az asztali ventillátort, mely ebben a nyári melegben éppen működött. Elé állt, lábait szétvetette, karjait kitárta, fejét hátraszegte, és elégedetten lehunyta a szemét. Szárítkozás végére szőre, a szélrózsa miden irányába ágaskodott.

- Ez nem lehet igaz! - mordult fel az ember. 
- Vizet engedtem a szappantartóba és elhasználtam az összes habfürdőt, szanaszét hagytam a fogkefémet és a borotvámat? - Azt hiszem, szabadságra kell mennem!-  Pihenésre van szükségem!

Így került Rágcsa újra a hátizsák zsebébe, aztán utazott a sárga villamossal, zakatolt a vonattal, egészen hazáig, ahova az ember, éppen szabadságra utazott.
Végéhez ért vándorútja.


Az írás 2007. januárjában a Gárdonyi Géza Művelődési Ház, a Táncsics Mihály Általános Iskola, a Vörösmarty Társaság, a Fehérvár Televízió és a Fejér Megyei Hírlap közös szervezésében meghirdetett TOLLPIHE meseíró pályázaton III. helyezést ért el.


 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------

/Készítette: Dreska Ildikó/

Varga Hanna

Egy konzervdoboz élete
/Gondolatok a fejemben, 13 évesen/


- Szia, Sanyi vagyok! - Foglalkozásomat tekintve pedig hivatásos tonhal tároló.
- De kezdjük a legelején. 
Egy szép tavaszi reggelen megszülettem. Orromat megcsapta az üde szellő illata. Hangosan sírtam, mert mindenki engem nézett. Nem láttam egyebet, mint örömükben könnyező vagy éppen szélesen vigyorgó arcokat. Valamennyien csodáltak, pedig nem voltam ám egy konzerv modell! Igazándiból még formám sem volt. Talán egy banánra hasonlítottam, akire ráült Gyogyó Kokó?
Jaj, bocsánat őt még be sem mutattam, ő ugyanis a legjobb vagyis jobban mondva a legeslegjobb barátom. Kokó nagyon dagi, mégpedig azért, mert egyszer teletömték kukoricával. Viszont csakis vele lehet nagyokat nevetni és áriázni a teraszunkon. Tehát amikor világra jöttem, csak pár napig konzerválódhattam, és élvezhettem anya kényeztetését, ahogyan vakargatta fém hátacskámat, és megpaskolta popsikámat. A legfinomabb falatokkal tömte meg fémesen korgó gyomrocskámat és apa esténként énekelt nekem. Reggelente a kiságyamban a madarak csicsergésére és a napsugarak meleg csiklandozására ébredtem. Én meg csak néztem, csak bámultam őket, és azon gondolkodtam egy nagy virágos cumival a számban, hogy milyen jó is, hogy ilyen kedves szüleim vannak. 
Aztán szépen lassan felcseperedtem, beírattak anyuék a Fém utcai általános iskolába, itt én voltam az osztályelső, én jelentkeztem mindig a legtöbbet és Gyogyó Kokó mindig készségesen súgott nekem a hátam mögött. Tanítás után mindig ott hancúroztunk a réten a fehéren virító százszorszépek között. Majd pedig az árokparton majszoltuk a lekváros kenyeret. De szép idők voltak is azok!

Egyik reggel mamám rám adta a kék zakómat, még egy csíkos nyakkendőt is kanyarított a nyakamba és kézen fogva engem, elvitt egy magas és szép új épülethez. Ámulva néztem a fényesen csillogó üveg ablakokat. Az épület egy nagy és csodás kertet ölelt át, ahol rózsák és tulipánok tündököltek a nagy fenyőfák árnyékában. Ahogy beértünk ebbe a csodás épületbe, orromat megcsapta a hűvös levegő és a lágy citrom illata. A falak hó fehérek voltak, és mindenütt zöld növények futottak végig.
- Mama, hová megyünk?- kérdeztem. Mivel elfogott a félelem, hogy talán az orvoshoz visz anyukám és egy hatalmas tűvel injekciót fogok kapni.
Mamám megnyugtatott: -Ne aggódj kicsim! - Csak kiszépítenek, hogy munkába tudj állni?
- Munkába? - csodálkoztam. - Hiszen én még azt sem tudom, hogyan kell dolgozni, és egyáltalán mit fogok én itt csinálni?
- Már nagyfiú vagy Sanyikám, te voltál a legjobb tanuló az iskolában, ebbe a gyárba egy olyan fémgyereket keresnek, aki kiválóan tud tárolni.
- Tárolniiiiii? - kerekedett nagyra a szemem. De még fel sem ocsúdtam a csodálkozásból, amikor beléptünk egy fekete, műbőrrel párnázott ajtón. Egy meleg és hangulatos szobában hellyel kínált egy idős bácsi.
- Te vagy Fémes Sanyi? - kérdezte és huncutul megpödörte bajuszát.
- Igen, én volnék. - válaszoltam.
- Rendben van fiam. - Remélem mamád már elmondta, hogy mi bizony sok jót hallottunk rólad és ezért azt szeretnénk, hogy itt dolgozz nálunk, ebben a nagy-nagy épületben.
- Tárolót keresünk, egy kedves, becsületes tárolót. - kacsinott rám és az orrom alá dugott több tucatnyi kis képet, amit az asztalán lévő dobozból varázsolt elő.
- Ezeken a képeken, olyan ételek vannak amiket tárolhatsz.
- Válassz hát, hogy melyik tetszik neked a legjobban? 
Volt ott májkrém, főzelék, szeder és málna, őszi barack, alma, és tonhal....
- Tonhal? - hiszen ez nagyszerű, mindig is arról ábrándoztam, ha nagy fémdoboz leszek, akkor egy finom illatos, puha húsú tonhalat fogok a szívem alatt hordozni!-  Ez mégiscsak férfiasabb, mint holmi gyümölcsöket meg főzelékeket tárolni!
- Nagyszerű választás! - mondta a bácsi.
- Gyere velem Sanyi fiam! - A mamád is veled tarthat.
Egy hatalmas terembe értünk, ahol mindenütt futószalagok szaladgáltak jobbra és balra, ütemesen nyikorogtak és csikorogtak. A szalagok mellett sok-sok szorgoskodó robot dolgozott, némelyiknek még nyolc karja is volt, akár egy nagy polip. A bácsi ráállított engem egy futószalagra, mama melegen átölelt és egy puszit nyomott homlokomra.
- Ne félj kisfiam, nem lesz semmi baj! - Csak állj hunyd be a szemed és hagyd, hogy dolgozzanak rajtad. A bácsi intett a robotoknak, a lámpák kialudtak, én pedig ott álltam korom sötétben. Ásítottam. Lassan elindult lábaim alatt a futószalag, majd pedig testem minden részét csiklandozták, dörzsölgették, emelgették a karjaimat, a lábaimat. A hajamat borzolgatták, bekentek valami illatos kenőccsel. Én pedig nagyon szorítottam egymáshoz a pilláimat, semmiképpen nem akartam kinyitni a szemem.
- Nyíik-nyik-nyikk leállt a futószalag. Nekem pedig a torkomban dobogott a szívem.
A lámpák újra felgyúltak. Óvatosan kinyitottam a szemem.
- Elkészültem? -  kérdeztem halkan.
A bácsi már átkarolta a vállamat, mama izgatottan toporgott mögötte és egy könnycseppet láttam végiggördülni az arcán amikor meglátott engem.
- Ó, kisfiam, de gyönyörű lettél! Lelkendezve húzott a tükör elé. Én pedig tátott szájjal néztem végig fényesre csiszolt, illatos, színes papírruhába csomagolt testemen. Az ingemre egy tonhal képét varrták fel piros cérnával.
- Ez én volnék?  - kérdeztem.
Büszkén feszítettem a tükör előtt, mától fogva fontos ember lettem, igazi tároló. Mégpedig tonhal tároló. A hasam már tele volt halacskákkal, olyan igazi, finom és szálkamentes tonhalakkal, amire mindig is vágytam. 
Gyogyó Kokó otthon várt rám és büszkén veregette meg a hátamat.

Mama vett nekem egy fekete aktatáskát, reggelente ezzel járok dolgozni. Kokó a kukorica tároló doboz, pedig ott csoszog mellettem. Papa a dolgozó szobájába tegnap rakta ki a fényképemet, a nagyapám és az ő képe mellé, akik ugyanúgy, mint én, tonhal tároló dobozként tevékenykedtek. Örülök, hogy büszke rám a papám , a mamám, és , hogy van egy igazi jó barátom Gyogyó Kokó.

                                                                   
Az írás 2008. januárjában a Gárdonyi Géza Művelődési Ház, a Táncsics Mihály Általános Iskola, a Vörösmarty Társaság, a Fehérvár Televízió és a Fejér Megyei Hírlap közös szervezésében meghirdetett TOLLPIHE meseíró pályázaton I. helyezést ért el.

2010. májusában  kiadásra került a Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város, valamint az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a Területi Művelődési Intézmények Egyesülete közreműködésével az ELEMÉR A LEGBORZALMASABB SÁRKÁNY című meséskönyv, mely a Tollpihe meseíró verseny legeredményesebb versenyzőinek munkáit tartalmazza.
A mesekönyvben Varga Hanna: Egy konzervdoboz élete c. meséje is helyet kapott.
A meséhez az illusztrációkat készítette: Somos Péter, Göböly Dóra, Borbás Orsolya és Tóth Soma.



 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------


Varga Hanna


Gondolatok I.
/Gondolatok a fejemben, 14 évesen/ 



Mi sohasem kérdezünk, vagy legalábbis a legtöbben nem kérdeznek, csak egyszerűen nyakon öntenek minket a válaszokkal.
Ez a gondolat azt jelképezi, hogy az emberek között megszűnt a hagyományos, közvetlen kommunikáció.
A gyerekek a vászonra vetített professzor monológját hallgatva tanulnak, könyvek nélkül.
Ezért erősen koncentrálnak, hogy megjegyezzék és elraktározzák a hallottakat, szinte senkinek sincs energiája és ideje kérdéseket feltenni. Sőt talán félnek is megszólalni, hiszen egyetlen,  érdeklődésük céljából elhadart mondatra, tömegesen kapják a bonyolult, információkkal teletűzdelt válaszok hadseregét. Így némán összpontosítanak arra, hogy rövid és hosszú távon egyaránt otthont adjon a fejük minden újdonságnak.
Hiszen ha valami kicsi, de fontos szavacska elszáll a fülek erdeje között, sohasem fogják megtudni, mi volt a szökevény, mivel nincsenek jegyzeteik, se könyvek, amikből megmenthetnék a elkeseredett, a technika és a törvények áldozatául esett nebulókat, a hétköznapok monoton, kegyetlen világából. 


 ------------------------------------------------------------------------------------------------------


/Készítette: Varga Hanna/


Varga Hanna

Találkozás
/részletek a regényből/

/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


...... A félelmet forróság váltotta fel bennem. Minden eremben mintha olvadó ólom folyt volna, felhevítve tagjaimat. A szemébe néztem, ő pedig visszanézett rám. Szája mosolyra húzódott, közben azonban szomorúság vegyült tekintetébe. Tett egy bizonytalan lépést felém, mire a szívem vad zakatolásba kezdett. Végül már olyan közel volt hozzám, hogy az arcomon éreztem a belőle sugárzó hőt. Megszólalt mély, kellemes hangján:
- Nem jó ötlet az erdőbe menni, főleg nem éjjel. – suttogta .
- Kerüld el ezt a helyet és soha többé ne is gyere a közelbe! 
- Veszélyes elhagyni a várost.

Komolyan nézett rám, majd hátat fordított és elindult.
- Várj! – kiáltottam utána, hirtelen ötlettől vezérelve.
- Ne hagyj itt egyedül! - megpróbáltam esdeklő arcot vágni.
Visszafordult és elnevette magát. Gyengéden megfogta a karom és felsegített a földről. Beleborzongtam az érintésébe. Bár már talpon voltam, továbbra is a kezemen tartotta tenyerét. Majd lecsúsztatta a derekamra, mintha védelmezőn át akart volna karolni.
Így indultunk el vissza az úton.

- Hogy hívnak?
- Zoé.
- Nos, mondhatnám örülök, hogy megismertelek vagy bemutatkozhatom én is de ez valószínűleg nem a legjobb ötlet. - Nem lett volna szabad találkoznunk. - De ami megtörtént, megtörtént. - Kérlek ne szólj senkinek rólam, próbálj meg elfelejteni! -  Mint ahogy mondtam már, az erdőbe se gyere vissza! - Így is eléggé megnehezítetted a dolgom!

Csodálkozva meredtem rá, nem egészen értettem miről beszél.
A szélső házakhoz érve megálltunk. Szembe fordított magával.
- Remélem, nem látjuk többé egymást! - a hangjából kihallatszott hogy inkább az ellenkezőjét szerette volna, de nem vitatkoztam.
Végighúzta ujjait a karomat fedő ruhán, megsimogatta a hátamat, félretűrte az arcomba lógó tincsek egyikét és megérintette a járomcsontom. Mozdulatlanul álltam, mámoros örömben úszva, mikor hirtelen hátrébb lépett és eltűnt a sötétben. Sokáig néztem azt a helyet ahol nyoma veszett.
Egy redőny hangos robaja zökkentett vissza a valóságba.
A melegség nem tűnt el a testemből. Egyszerre éreztem magam vidámnak és kétségbeesettnek.......


........Leelőztem egy telefonáló fiatal lányt. Őrült tempóban meneteltem a park felé, hogy minél hamarabb odaérjek. A fülhallgatóm percenként kiesett a fülemből, én minden alkalommal idegesen nyomtam vissza a helyére. 
Lassítottam a tempón.
Hamarosan feltűnt előttem a tavat körülölelő zöld növények tengere. Az úttesten átérve megindultam a földúton. Az autók zaja lassan elhalt a levelek között. Az elhagyott terület szépsége mindig lenyűgözött.
 A tó zöldes víztükrét kacsák és hattyúk szelték át, a nádasban madarak csiripeltek. Mivel több tó is volt a városban, ide nem nagyon jártak a horgászok, részben a kevés halfaj, részben az elvadult élővilág miatt. Néhány kopott fapad állt elszórva a víz körül. Ő az egyiken ült, nem messze tőlem. Úgy tűnt még nem vett észre, maga elé bámult, mozdulatlanul. Halkan lépkedtem felé, lehajolva néhány útba eső virágzó ág elől. Meghallotta a közeledésemet és felém fordult. Nem mosolygott. Leültem mellé. Fájdalmas tekintettel nézett rám.
- Valami baj van? – érdeklődtem. Habozott.
- Sajnálom hogy belekevertelek ebbe az egész ügybe .
-  Nem lett volna szabad. -  Ellenkezik a természet törvényeivel. - Tudod… - mélyen a szemembe nézett – a legjobb talán az lenne, ha elfelejtenél. -  Mint ahogy az első találkozásunkkor mondtam.
- Csak az a baj, hogy én már soha nem foglak tudni elengedni téged!
- Amikor éjszaka elaludtál, miközben engem öleltél...... - vigyorodott el, mire én fülig elpirosodtam - akkor visszavittelek az ágyadba.
- Sokáig figyeltem ahogy alszol.  - Az igazat megvallva be is feküdtem volna melléd.
- Na de komolyra fordítva a szót, mikor elmentem, úgy éreztem mintha kevesebb lennék.   -Valamit… valamit kiszakítottál belőlem!
- De önző módon csak magamra gondoltam mikor meglátogattalak. 
- Nem vettem figyelembe hogy ártok neked. - lehajtotta a fejét.
- Ne mondj ilyeneket! - játszani kezdtem az egyik hajtincsével - inkább meséld el, mihez kezdünk most?
- Szeretnék segíteni...........


----------------------------------------------------------------------------------------------




/Készítette: Varga Hanna/


Varga Hanna

A hegy
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Kopár sziklákon vágtat a szél,
A kemény csúcsok az égbe nyúlnak,
Tengernyi megkövült ránc mesél,
Felrázza álmából a múltat.


Felhők simítják a vén arcot,
Melybe az idő vésett barázdát,
Megtervezett minden karcot,
Ráöltötte fenyőruháját.


Csillognak a megbúvó hólepedők,
Csendben sóhajt kő és moha,
Ölelik a végtelen temetőt,
Mit nem érintett ember soha.


A nyugalom néma óceánja,
Szétterül a boltozat alatt,
Ragyogva néznek le a világra,
Ormáról a napsugarak.




-----------------------------------------







Varga Hanna

Szabadság
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/



Puha felhők ölében fekszem,
Nem ez az otthonom,
Szellő csitítja lángoló lelkem,
Mégis késik a nyugalom.


Pezseg bennem a vér,
A vágtázó vágyak hajtanak,
Hagyom had vigyen a szél,
Vissza senki sem tarthat.


Dúlhat vad vihar felettem,
Égethet a nap porrá,
Amíg a szív dobog bennem,
Nem válhatok gyenge rabbá.


Engem hív a horizont,
A távolban pirkadó fényfátyol,
Víztükör, melyből sas ivott,
A szabadság magához láncol.



--------------------------------------------



/Készítette: Dreska Ildikó/




Varga Hanna

Téli utazás
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Monoton zötykölődés,
hosszú az autóút,
elsuhan mellettem a táj,
futását nézem némán.
Hópelyhek olvadnak az ablakon,
jégpáncél fut az utakon,
a földeken nem mozdul semmi,
a légben kering pár madár.

Lassan álomba ringat az utazás,
S, elsötétül a szürke, téli kép.



----------------------------------------------------------------------




/ Készítette: Varga Hanna/


Varga Hanna

A kulcs
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Vannak olyanok, akik első pillantásra magukhoz láncolják a tekinteted.
De egy bizonyos idő után megtalálod a kulcsot, mely eloldoz.
De ha majd találkozol valakivel, aki átad neked egy kulcsot, hogy bármikor megszabadulhass, de te csak elhajítod, s összekattintod a bilincset, ez lesz az igazi találkozás.

---------------------------------------------------------------------------





/ Készítette: Dreska Ildikó/


Varga Hanna

Magányos utam
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Repülnék az ég felé,
de töröttek szárnyaim.
Hideg levegő simítja testem,
beleborzongok érintésébe.
A kihalt tájat bámulom,
végtelen, szürke síkság,
ahol szabadon száguld a szél…

Merre menjek?
A végtelen útvesztői csalogatnak,
de nem találom az utamat,
a messzi horizont,
egybefolyik a földdel,
szürke gömbbe zár,
fogva tartja lelkem.

Akár egy leláncolt madár,
szenvedek a korlátoktól…
A teljes szabadság hív!
Itt hagynám ezt a Világot,
szemetet, embert és állatot.

Csak eressz végre!
Had járjam magányos utam…



-------------------------------------------------------------------




Varga Hanna

A Dunánál
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Feküdtem a parton,
Egyedül,
Holdfény öntözte arcom,
Távol voltam mindentől.

A víztükrön ragyogtak a csillagok,
hullámoktól borzongtak.
Se lámpafény, de zajok,
Csak én és a folyam.

Az öreg testet
vízredők fodrozták.
Ölükbe fekhettem,
bőröm csókolták.

Érintésüket azóta sem feledtem,
Igaz, csak egy apró emlék,
De itt él még keblemben.
Őrzöm a hullámok lelkét.

Éjfélkor álomba ringattak.
Méhükben hagytam egy palackpostát,
mikor vörösen izzott a pirkadat.

Itt jártam a Dunánál.



-------------------------------------------------------------


/ Készítette: Varga Hanna/



Varga Hanna

Fájdalom, hiány, remény, szeretet
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


A fájdalom
forró lángjai harapnak szívemből falatokat.
A hiány
tekergő férge rágja a gondolataimat.
A remény
pislákoló fénye lobog szemem előtt.
A szeretet
minden vékony szála hozzád sző.


----------------------------------------------------------



/ Készítette: Varga Hanna/




Varga Hanna

Álmomban
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/

Álmomban futottam,
a magas betontömbök
szürkeségében rohantam,
a kegyetlen nagyváros
alvilági játékában,
egy üldözött vad voltam.


---------------------------------------------------------------




/ Készítette: Varga Hanna/

 


Varga Hanna

Ha valaki elmegy
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Fáj, ha valaki megbánt, összetör, de megnyugtat, hogy bocsánatot kér és visszatér.
Fáj, ha valaki elhagy, de tudod, hogy csak kis időre….és majd visszajön.
Fáj, ha elmegy, de az esély ott lebeg a visszatérésre.
De a legjobban az fáj, ha valaki örökre itt hagy és tudod, hogy már soha többé nem láthatod az arcát, már soha többé nem hallhatod a hangját, és soha többé nem lehetsz már vele….



----------------------------------------------------------



/ Készítette: Dreska Ildikó/

 


Varga Hanna

Farkas és birkák
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/

Sok hazugság és ígéret
után, születik ítélet,
mely eldönti ki lesz az új
parazita, államfő úr.
Elcsábítja a birkákat,
kik tisztelik és mellé állnak,
együtt pusztítják a Földet,
eltapossák  népünket.
A vak ember nem láthatja,
hogyan kerül mély válságba,
saját maga és országa.

Fenyegetik, kisemmizik,
az életét is elveszik,
aki nem tud ellenállni,
fennmaradni, elszakadni
a politika nyájától,
egy lesz a sok birka közül,
kit a farkas egy nap megöl.
.
Legyél önmagad, és ne hagyd,
hogy elnyomjanak!
Emelkedj ki a tömegből,
és legyél szabad!
Törd meg a önkényuralmat,
járd az utadat (élvezd, hogy itt vagy)!



--------------------------------------------------------


Varga Hanna

Gondolatok II.
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Az ember gyáva. Van, aki éli az elnyomottak életét, nem mer fellázadni, változni, de álmodni sem mert soha. Van, aki mert álmodni, de félt lépni a megvalósítás érdekében. De csak egyszer élünk, ezért merjünk álmodni és tegyünk érte! Élvezzük ezt a rövid időt, melyet itt tölthetünk, mert a percek meg vannak számlálva. Éljünk úgy, ahogy mi szeretnénk, és ne úgy, ahogy azt mások akarják!

---------------------------------------------------------------------------

Varga Hanna


Gondolatok III.
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Furcsa dolgok az emlékek. Mikor először felbukkannak a gondolatok közt az élet legszebb eseményei, mosolyt rajzolnak az ajkak egyenesére. De pár pillanat múlva az emberi szívet összefacsarja a gyötrelmes fájdalom, csillogó pára fedi el a szemeket, mikor tudatosul bennünk, hogy az a perc már nem lesz többé, hiába mardos belül a vágy, mely kétségbeesetten nyúl a homályba vesző boldog kép után, hogy visszahúzza, keblére szorítsa és örökre magába zárja.

---------------------------------------------------------------------------------


Varga Hanna

Gondolatok IV.
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Az életben nem azok a legszebb pillanatok, mikor egyetlen felhő sem árnyékolja be a belülről tűző boldogság, teljesség csillagát, hanem azok, amikor az jár a fejünkben, hogy bár örökké tartana ez a perc, s soha nem múlna el, amikor előre féltjük azt a múló csodát, melynek részesei vagyunk. Mert tudjuk, hogy bármennyire is szeretnénk, hogy mindig ugyanúgy legyen, egyszer minden csoda véget ér.


----------------------------------------------------------------







Varga Hanna

Kutyaélet
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/

Nézlek…
Szemeid vonzzák az enyémet.
Mesélnek…
Sorsodról mondanak regéket.
Nem hazudnak.
Feltárják összes titkodat.
Átadják,
tükrözik a fájdalmat.
Látom bennük a szenvedést,
mely életedben végigkísért:
az utcán éhezést,
ami gyengeséget ítélt
ártatlan lelkednek.
Látom az előző gazdád arcát,
dühösen ordít, kezében a rúd.
Torz arccal lendíti karját,
a levegőt hasítva, hátadra súlyt.
Hallom a gerinced roppanását,
egy hűséges eb vonyítását.
Mert te szeretted, tisztelted az embert,
ragaszkodtál, és eltűrted a kínt,
lábát nyalva kértél megbocsátást.
De ő nem adott.
Durván megfogott, a csomagtartóba dobott.
A hóban tértél magadhoz,
kábán vonszoltad magad, reszkettél,
a hidegben a véred is megfagyott.
Búsan csaholtál, mert az ember elhagyott.

Hosszú kóborlás után rád találtam.
Melletted vagyok.
Nézlek….
Bundád kikopott, fénytelen,
de mégsem vagy élettelen.
Csontjaid kirajzolódnak,
egy lábadra béna vagy.

Kegyetlen sorsod volt eddig,
pedig jobbat érdemelsz,
Én meg fogok adni neked mindent.



---------------------------------------------------------




/ Készítette: Varga Hanna/


Varga Hanna

Rólad álmodom
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Rólad álmodom,
egy hideg hajnalon,
a beszűrődő fény,
arcodat festi a falon.

Minden vonásod….
Ó, mintha itt lennél!
Azt kívánom,
bárcsak, mellettem feküdnél.

Ujjaddal végigsimítasz,
érintésed a vállamon,
a bőröd illatát érzem,
hozzád bújok, te átkarolsz.

Egymással töltött esténken,
csendben nézem az ablakot,
a kinti világ fényei,
hogyan öltenek alakot.


------------------------------------------------------




/ Készítette: Varga Hanna/


Varga Hanna

Bús dallam
/Gondolatok a fejemben, 15 évesen/


Bús dallam kúszik,
a homály ölel,
testem vérben úszik,
fájdalom önt el,
ahogy kitéped,
facsarod a szívemet,
s, közben mélyen a szemembe nézel,
tekinteted béklyózza lelkemet.

Mosolyogsz,
boldogan nézed a szenvedésem.

De ha majd eltűntem,
emlékképek élednek fel,
minden percben téged űznek,
nem lesz könnyű elfelejtened.


-----------------------------------------------------



/Készítette: Varga Hanna/



Varga Hanna

Janka, aki hallja a víz énekét
/Gondolatok a fejemben, 11 évesen/


Magyarországon, annak is egy városában Székesfehérváron, egy csendes kis utcában lakott Janka egy 11 éves kislány a szüleivel. Végre véget ért egy nehéz iskolai hét, elfáradtak a szülők és bizony fáradt volt már Janka is, ezért egy hétvégi kirándulást szerveztek a város szélén lévő hegy tetejére. Janka lehunyta a szemét és éppen arról ábrándozott, hogy milyen jó lesz, hogy együtt kirándul a család, és milyen jó lesz szétnézni a hegytetőről és látni a város zajos utcáit, a piros tetős házakat.
- Janka, menj fürdeni! - Aztán gyorsan be az ágyba! –zavarta meg anya hangja.
Látta, amint anya kolbászos szendvicseket csomagol a holnapi útra és közben megjegyzi még: - Ne folyasd a vizet, csak annyit használj, amennyire valóban szükséged van!
A kislány nyakon csípte a kék vízcseppekkel díszített pizsamáját, és elindult a fürdőszobába. Mikor belépett a zuhanykabinba, csendben magára húzta az ajtót és testére permetezte a langyos vizet. Újra behunyta a szemét, és úgy tűnt, mintha a testén végigfutó vízcseppek daloló hangon, beszélnének hozzá:
- Szia kislány! - Holnap találkozol velem a hegyen! - Mert én is ott leszek!
Tágra nyílt szemmel nézte az apró, csillogó cseppeket…Eszébe jutott anya intelme és elzárta a csapot. Jó volt fürödni, és jó volt érezni, ahogyan végigpuszilgatják a finom cseppecskék, és még beszélgettek is vele.
- Nahát!

...............

Janka magához szorította a barna fülű kutyuskáját, amivel már egészen kicsi kora óta aludt. 
- Drrrrrr! – hallatszott az éjszakában. Felült ágyában, rápillantott a lábakon álló vekkerre. Hajnali egy óra. Látta, hogy kint sötét felhők gyülekeznek az égen. Majd a felhők sírni kezdtek, a gömbölyded esőcseppek nyaldosni kezdték az ablakot, és koppantak amikor nekirohantak az ablakpárkánynak. Egy egészen apró cseppecske, azonban odatapadt az üveghez és megkocogtatta.
- Szia Janka! 
- Szia! – felelte a kislány. 
- Ne félj, csak éjszakai locsolási akciót szerveztünk, mert a kertész üzenetet küldött, hogy igen szomjasak a növények, hogy kókadoznak a virágok.- Te csak aludj nyugodtan, holnap találkozunk. 
- Rendben. – felelt Janka, és visszabújt a takaró alá.

.............

- Huuuuuu………, felértünk a csúcsra! - Apa, anya!-  Milyen friss a levegő, de jó beszippantani! 
Egészen aprónak tűnt innen a város, és akár a hangyák, úgy rohangáltak egymást követve innen fentről az autók. Csend volt. Janka megint behunyta a szemét, boldog volt. Jó volt anyáékkal itt lenni.
Vékony kis hangocska szaladt a füléhez: - Bugy-bugy-bugy…
- Mi lehet ez? – tűnődött.
A hang egy nagy bokor mögül jött, Janka odasietett. Egy kis patak vígan dalolt egy nagy fűzfa lábánál. A kislány leguggolt és nézte, hogyan nyaldossa a patakocska a köveket, néha megbotlik, de aztán gyorsan tovaszalad. Lélegzet visszafojtva hallgatta a bugyogását, a cseppek tapsolását a levegőben. Egy barna kis veréb, a lány közelébe merészkedett, fekete szemeivel körülkémlelt, lassan megemelte szárnyait, mintha sóhajtana egyet, aztán egy gyors mozdulattal a vízbe merítette csőrét, aztán meg már emelte is a fejét. Látszott barna tollacskái mozgásából, hogy milyen mohón nyeli a vizet.
Janka is megszomjazott, tenyeréből tölcsért formált, a patakba merítette, majd hangosan szürcsölni kezdett. Ó, milyen tiszta és friss volt a víz! Érezte az édeskéz ízt, még egy mosoly is született a szája szegletében. 
- Segíts nekem! – dalolt ujjai között a vizecske.
- Ismersz engem, hiszen találkoztál velem otthon a házatokban, a kertben, az iskolában, és még itt is veled vagyok, ezen a nagy hegyen! - Oly sokan nem becsülnek és nem ismernek igazán engem! - Nem ismerik a lelkem! - Tudod? - Bepiszkolnak, kiöntenek, hagyják, hogy nővérkéim és bátyáim kiszökjenek a csapokból, aztán a csatornában végezzék. - Késő már, amikor siránkoznak, hogy ők csak kergetőzni szerettek volna egy kicsit. -  De nem gondolták, hogy céltalanul ér véget az életük. - Ments meg minket Janka!

………......

Janka felnőtt lett, most már ő is anyuka. Sosem feledkezett meg a vízről. Lelkes környezetvédő lett belőle. Figyelmezteti az embereket arra, hogy elfogyhat a víz, hogy mennyi betegség és mennyi ártalom érhet minket, ha nem ügyelünk a víz tisztaságára. Egy könyvet is írt, egy csupa kék mesekönyvet. Arról szól, hogyan szereti és tiszteli egy kislány a vizet. Elmeséli, hogyan hallhatjuk, ha nagyon csendben vagyunk, a víz dalát és miképpen tudjuk megismerni a víz lelkét. Mert bizony van lelke. Hiszen itt szolgál minket fáradhatatlanul ezen a Földön, mindaddig amíg hiszünk benne.


Készült 2006.-ban a Víz Világnapja alkalmából.
                                                                                  
                                                            
 -------------------------------------------------------------------------------------------------------



/Készítette: Varga Hanna/



Varga Hanna

Készülődés Nagyfaluban
/Gondolatok a fejemben, 11 évesen/


Pirkadatkor hangos csörömpölésre ébredtek a falu lakói. A Toldi házban nagy hévvel készültek a dínomdánomra, hiszen az idősebbik fiú látogat majd haza.
Három cseléd hajkurászta az udvarban a tyúkokat, de a félhomályban minduntalan nekiütköztek valaminek. Bent az özvegy sürgött, forgott, ünneplőbe öltöztette a házat.
Az ablakban muskátlik virultak a felkelő nap fényében. A cselédek is beállítottak a tyúkokkal, s egy jól felhizlalt kocával. Levágták a disznót, megpucolták a szárnyasokat, s megfürdették őket a forró, sistergő olajban.
- Hozzatok még nyulat, s jó húsos bárányt! - osztogatta a feladatokat Miklós édesanyja.
Szaladnak a szolgák, ki vízért a kúthoz, ki borért a pincébe. Öten gyúrták a friss kenyér tésztát. Az egyik cseléd, egy a kemencébe fűtött be, de volt ki az utat kémlelte, jön-e már Toldi György úr?
A házban szépen tálaltak, mázas tányérokkal, ezüst kanalakkal és üveg poharakkal.
- Megjött Toldi György! -  rohant be lélekszakadva az egyik cseléd.
A poros úton lovak patkói kopogtak, s mögöttük feltűnt egy aranyos hintó.
Megállt a vidám házikó előtt, s nagy üggyel-bajjal kiszállt belőle György úr.
Édesanyja meleg szívvel köszöntötte, de ő csak ennyit mondott:
- Jó napot! 
Besétált a házba, ahol szolgák hada köszöntötte.
- Hát hol a másik? - kérdezte hidegen.
- A mezőn dolgozik, eme nagy hőségben, el is küldetek érte.
- Ne hívja! - Meg vagyok én nélküle is!  - morgott György, ám ekkor átlépte a küszöböt Miklós. Homlokán verejték csillogott, fáradtan, de szívvel köszöntötte bátyját, ám az eltolta magától, s leült negyven fős kíséretével a finomságokkal teli asztalhoz.
Jót lakomáztak a langyos kenyérből, omlós csirke - , disznó-, nyúl- és bárány húsból.
Sokat ittak az édes vörös borból, s olyan jó kedvük lett, hogy szinte táncra perdültek.
Jót vigadoztak, viccelődtek, majd kimentek a virító rózsák közé a kertbe.



 -----------------------------------------------------------------------------------------------



/Készítette: Varga Hanna/

                                                              
 Varga Hanna 

Hajnal
/Gondolatok a fejemben, 14 évesen/


Mikor lassan felébred a nap
Hosszú csíkot hasít az ég sötétjébe,
Mint egy gyilkos kést tartó karja,
Riadt áldozata égő bőrébe.

Vörös vonalak a horizonton,
Megannyi vért köpő ér,
Akár a katona a fronton
akit elér lassan a vég.

Aztán felbukkan a Nap,
A csatát nyert hadvezér
Dalokkal köszöntik a madarak,
Bűzzel a sok szemét.



 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------



                                         /Készítette: Dreska Ildikó/

Varga Hanna

Cím nélkül
/Gondolatok a fejemben, 13 évesen/


Adjatok egy papírt meg egy tollat
Hadd írjam le a mondandómat.
A cseresznyék éretlenek
Meghaltak a vén egerek.
A falon egy pókháló.
Jön a vakond invázió.
Pszichopata gyerekek kergetik
a szőrtelen ebeket.
Az utcán támolygó emberek,
fejük felett kergetőznek a legyek.
A város felett szmog lebeg,
az utcára ne menjetek!
Sötét helyeken veszély honol,
sikátorban gyilkos kóborol.
A társadalom megvadult
és a bűnözés elfajult.
Az új világ egyetlen oka,
a rasszista politika.
A legfőbb érték most a pénz,
ettől függ, hogy halsz vagy élsz!
Ha nincs zsebedben elég lé,
társaságot ne is remélj!
Ez a jövő várna ránk?
Az emberiség NEM-et kiált!

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------




/Készítette: Dreska Ildikó/



Varga Hanna

Miért?
/Gondolatok a fejemben, 14 évesen/ 


 Ha eljött a tél miért borít be
vidékeket fehér köntösébe?
 Miért hoz hideg szeleket,
hullámzó víztükör helyett, jeget?
 Miért tűnik el olyan hamar
s marad utána a csupasz talaj?
 Meztelen fák miért öltöznek
zöldbe, minden tavasszal?
 Lombjuk közé miért költöznek,
tarka tollú madarak?
 Miért töltik be énekükkel
sok táj békés csendjét?
 Miért bújnak el hűvös árnyak
homályában nyáron?
 Miért olvadnak el a házak
a forró utcákon?
 Miért tűz a nap kegyetlenül
kiszárítva mindent?
 Miért van az, hogy veretlenül
meghódíthat mindent?
 Miért ad annyi borús felhőt,
hideg, esős, rosszkedvű őszt?
 S miért ismétlődik ez a lánc
mint egy örök, hosszú tánc?




------------------------------------------------------------------------------------------------------------





/Készítette: Varga Hanna/




Varga Hanna

Egy vízcsepp kalandjai
/Gondolatok a fejemben, 10 évesen/


Egyszer, amikor egy bársonyos felhőn játszottam, egy sötét, komor foltot pillantottam meg.
A szél rideg hangjával a fülembe süvített: - Meeenj haza, különben elfúúúújlak!
- Na, de minek menjek?
- Meeert jööön az ellenséged a vihaaaar!
- A vihar? - dadogtam.
- Igen, aaaz! - búgta a szél.
Egyszerre lehűlt a levegő és hátborzongató, irtózatos sárga fény csapott le, melyet vérfagyasztó dübörgés követett. Ekkor megjelentek a felhők. Mamám a keblére ölelt.
- Gyermekem, most a mennykő csapott le, amely számunkra jelzés!
- Nemsokára jő a szél, szétmarcangol minket, s te, meg a többi gyermek elszáll.
- Jó utat! - hüppögte. Ekkor jött a szél, s anyámból csak egy kis folyékony, csillogó csepp maradt. Ezután megfogott és elkezdtünk zuhanni a sötétségbe. Amint lefelé cseppentem, furcsa, különleges lényeket pillantottam meg. Csak úgy szelték a levegőt. 
Ekkor suhogást hallottam, majd valami puhának csapódtam. A fényes tollakon lefelé peregve, egy fűszálon landoltam. Amíg lefelé csúsztam a kanyargó úton, mögöttem feltűntek más ismeretlen alakok. Egyszer csak, valami nedves, barna, porhanyós anyagra kerültem, mely egy vakondtúrás volt. Úgy döntöttem, folytatom utamat. Beszivárogtam a földbe egy résen át. Lejteni kezdett az út, így már csúsztam. Mellettem furcsa, kemény csiga, kagyló és mindenféle állat páncélja hevert. Hirtelen egy fényes bucka következtében kirepültem a földből, majd plattyanva célba értem egy hatalmas tavas barlangban. Mindenhol vízcsobogást és emberi kiáltozást hallottam. Én a csillámló vízben úsztam, amerre csak elláttam sötét, rideg falak tornyosultak. Körülöttem sok más vízcsepp utazott. Miután sikerült feljebb evickélnem, láttam, ahogy göcsörtös, csillámló  rúdról csepegnek a szebbnél-szebb cseppek.
- Csipp - csepp!  - Csipp - csepp! - énekelték halkan.
Ekkor egy barna, ormótlan fenevad csapott közénk, melyet egy csúcsos valami követett.
Véletlenül, miközben menekültem, meglöktem egy társam, aki mérgesen nyilalló tekintetét rám szegezte.
- Hát te vagy az, pajtásom? - kiáltottam boldogan.
- Ó, helló! - köszöntött régi ismerősöm.
- Mi volt az a szörnyű járgány? - kérdeztem.
- Egy hajó, de hogy kerülsz te ebbe a csodás barlangba?
- Hát.... nem is tudom.....! - Megvan!....és elmeséltem neki különös, élményekben gazdag utazásom.
- Én pedig egy madár tollas, puha, csillogó szárnyán utaztam. - Aztán rácseppentem egy azúrkék, selymes, ruganyos esőkabátra. - Azok az óriási emberek ide igyekeztek. - Éppen az evezett, akinek a kabátján ültem. - Aztán egy kecses ráncon lepottyantam ide.

- Elfáradtam. - Gyertek, heveredjünk le a finom homokba és holnap újult erővel visszamegyünk a puha, bársonyos felhők közé, ahol várnak ránk a társaink.
Azzal ásítottunk egy jókorát és álomba szenderültünk.




 ----------------------------------------------------------------------------------------------------------



Varga Hanna - Dreska Ildikó


Az én csillagom
/Ajánlás Vajgerné Bőhm Erika és Kontóné Egri Julianna tanítónőknek/
/Munkácsy Mihály Általános Iskola, 2008./




Volt nekem egy kis csillagom,
és esténként, ha betakart puha ágyam,
Leszállt mellém és melegen átölelte vállam.
Minden este mesélt és oly szépen énekelt,
Kezembe ceruzát adott:
- Írj, rajzolj! - mondta.
- Bátran! - S, számold meg megannyi csillogó társad!
Tanított a jóra, szépre:
Emberségre, tisztességre.

Csak dalolt, csak dalolt egy éneket...

- Köszönöm! - súgtam halkan utána.
- Mindig itt dalolsz nekem a szívem kapujában!

Ha egyszer majd felnövök, 
S, az esti eget látom,
Én azt a kis csillagot, mindig visszavárom.


 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2010. június MÉDIA táborban készült filmek:



A JOBB OLDALON FUTÓ SÁVBAN, AZ ALKOTÁSOK CÍMSZÓ ALATT, MEGTALÁLOD TOVÁBBI MUNKÁINKAT!








-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



17 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Hanna! Nagyon tehetséges vagy és nagyon szép!Remélem nemsokára megjelenik a könyved!
Feri

papijoe írta...

Kedves Lányok!
Gratulálok!
Ígérem, időnként benézek Hozzátok.
Áncsán József Debrecenből

Névtelen írta...

Gratulalok mindharmotoknak, csodalatos csalad vagytok!!!.... orvendeztessetek meg még sok szep dologgal a lelkunket! :):):)
Abraham Agnes

Névtelen írta...

Szia Hanna!Gratulálok!További sok sikert!Üdv!Erika

Névtelen írta...

Koszonom, hogy itt lehetek. Mennyi szepseg egy helyen! Rendszeresen jonni fogok. Sokat adtok a lelkemnek. Angel

Névtelen írta...

Ha olvasom e sorokat néhol mosolyt csal az arcomra máshol elgondolkodtat. Mi lenne a jó szó arra hogy jellemezzem a munkátokat? nem tudom, de elcsépeltnek tünik hogy jó ügyes meghogy lenyűgöző.
Minden esetre örülök hogy be néztem.

üdv. Lakatos József

Névtelen írta...

Csodálatos oldal!
Ildikó téged már régóta ismerlek, egészen fiatala korod óta figyelemmel kísérem a munkáidat, örülök, hogy a lányaid is örökölték a tehetségedet.
Sok sikert az életben.

Arany Katica

Névtelen írta...

Kedves Ildikó!
Köszönöm az értesítést, nagyon szép munkák vannak fenn az oldaladon...
Gratulálok a sok sikerhez, és minden jót kívánok!
Érdeklődve várom a további szép írásokat.
:o) Zsuzsi

Névtelen írta...

"Életed legyen mindig olyan, mint a Tavasz
Szerelmed forró, mint a Nyár
...De a lelked, mint a Tél
Maradjon mindig Hófehér!! "

Névtelen írta...

Gratulálok a bloghoz, a gyerekeidhez, a családodhoz! Hálás lehetsz az életedért, a meglátásokért - és biztosan a Feladatokért is hálás vagy, amelyeket az emberek próbáknak neveznek:-)
Én is vallom azokat az alapelveket, amelyeket Te is képviselsz!
M.Marika

Névtelen írta...

Hanna! Meg sajnos nem sok minden en ert iras,de en iger en igyekezni,de amit en erteni az lenni gyonyoru es rajzok csodasak lenni.Te lenni nagyszeru, igaz tehetseges, gyonyoru, ez egyeniseg.
Szeretettel: Zodia M.

Névtelen írta...

Kedves kis Pácienseim! Szeretettel gratulálok eddigi művészi alkotásaitokhoz és a honlaphoz, használjátok ki Isten adta tehetségeteket, bizonyára még sokat fogunk hallani Rólatok!
Dr.Cs.P.

Névtelen írta...

Remélem még sokat hallunk rólatok!
Megérdemlitek!

K. Attila

Névtelen írta...

Ildi!
Én évekig végig kísértem a munkádat, megvan az összes írásod a Hírlapból.
Örülök, hogy a gyerekeid is örökölték ezt a finom és szép művészetet.

Dr.S.P.I.

Névtelen írta...

Gratulálok! Igényes és szép lett a könyvetek!

Zági

Névtelen írta...

Dear Ildiko,
Thank you very much for informing me.

It's wonderful!!!
GREAT!!!
Love
Judit

Névtelen írta...

Sziasztok! Olvastam az írásokat és megnéztem a rajzokat, gratulálok, nagyon-nagyon szép az oldal, megható és elgondolkodtató.
L. Boldizsár