Oldalunkon csak ízelítőt találsz írásainkból, mert számos munkánk van pályázatokon, melyeket egyenlőre nem publikálhatunk!
De érdeklődés esetén szívesen elküldjük neked elolvasásra.
Megértésedet köszönjük!
De érdeklődés esetén szívesen elküldjük neked elolvasásra.
Megértésedet köszönjük!
Tartalom:
- Novellák és egyéb gondolatok
- Versek felnőtteknek
- Versek gyerekeknek
- Mesék és gondolatok gyerekeknek
Novellák és egyéb gondolatok:
/Hanna/
Dreska Ildikó
2011.
Ajánlás
Varga Hannának
...A művészek, néha érthetetlen, szabadon szárnyaló Angyalok.
Képesek egészen aprónak tűnő, mások által láthatatlan dolgokat érzékelni.
Képesek egyetlen gondolatszálat feldobni a magasba, utánaszaladni, darabokra szedni, megízlelni, megtapintani.
Képesek az egyik pillanatban önfeledten kacagva bárányfelhőket kergetni, majd percekkel később, magányosan ülni a sötét éjszakában egy zsebkendőt szorongatva.
A művészek ha alkotnak, elfelejtik, hogy körülöttük nyüzsög, lüktet és lázasan pulzál a Föld megannyi teremtménye.
Egész életüket annak szentelik, hogy láthatóvá tegyék a láthatatlant, érthetővé az érthetetlent, és megmutatják, hogy bármerre is tekintünk, mindenhol van valami szép és szeretni való a Világban.
Ha két művész találkozik, megáll az idő, és a fejükben megszületni vágyó gondolatok illatából érzik egymás érkezését.
Két művész találkozásában az a rendkívüli, hogy lehet, egészen más természetű emberek, mégis tökéletesen beszélik ugyan azt a nyelvet.
Ők azok akik képesek arra, hogy egymást kiegészítve, egymást építve teremtsenek egy egészen különleges Világot, saját csillagrendszerükben.
Bárhova vezet útjuk, lábnyomokat hagynak maguk után, hogy aki részese akar lenni boldogságuknak, rájuk találjon.
Ha két művész találkozik, megáll az idő, és a fejükben megszületni vágyó gondolatok illatából érzik egymás érkezését.
Két művész találkozásában az a rendkívüli, hogy lehet, egészen más természetű emberek, mégis tökéletesen beszélik ugyan azt a nyelvet.
Ők azok akik képesek arra, hogy egymást kiegészítve, egymást építve teremtsenek egy egészen különleges Világot, saját csillagrendszerükben.
Bárhova vezet útjuk, lábnyomokat hagynak maguk után, hogy aki részese akar lenni boldogságuknak, rájuk találjon.
----------------------------------------------------------------
Lacika álma
A kék, szarkaláb hímzéses terítőn egy csorba csuporban halványan pislákolt a gyertya. A láng időnként ide-oda szaladgált, mintha egy láthatatlan szellő kergetné. A gyertya fényében egy csokor sárga nárcisz hajladozott, csíkos vázában. Álmosan bólogatott fejével. Lacika érezte a virág illatát, ez az illat tovaszaladt a tüdejébe, s erein át szaladt, szaladt, hogy bőre minden lélegzetvételkor magába szippanthassa a nárcisz, édes illatát.
Mama az asztal mellett ült egy kopott széken, melyet festett tulipánok díszítettek, és varrt. Lacika nézte, csak nézte a fel-le szaladgáló fürge ujjacskákat, azt hogyan szalad a cérna egészen addig, amíg egy barázdában mélyen megnyugszik, és lesz belőle egy színes virág. Nézte mama arcát, azt a piros pírt az orcáján, az édesen megbújó mosolyt szája szegletében.
- Aludj, aludj, kicsiny fiam, vigyáznak rád a csillagok, feléd biccent Hold anyó is, nézd én is veled vagyok.....- dúdolta csendesen mama. S, ekkor a kőrisfa alatt egy tücsök elővette kopott, barna tokjából a hegedűjét és játszotta a dallamot, amit mama énekelt.
Lacika, ahogyan behunyta pilláit és egyre mélyebbre merült álmában, úgy szállt vele a hatalmas repülő egyre sebesebben. Útközben rákacsintottak a bárányfelhők, a madarak szárnyaikkal felé intettek, de ő csak repült-repült egyre fentebbre a magas égbe. Zúgva repült át a hegyeken, a legmagasabb szirteken, szeme előtt kéklett az óceánok végtelensége.
Besötétedett, mire a gép egy városban letette. Lacika csak állt a város főterén, zsebre dugott kézzel, csíkos pizsamában és egy barna papucsban. Nézte a feje fölé tornyosuló, színes, pompás díszítésű épületeket, az égbe szökő templomtornyot.
A kivilágított téren neonok villództak, és Lacikának hunyorítania kellett, mert bántotta szemét az éles fény. Megbámulta a kirakatokat, a szépen sorba rakott képes könyveket, egy zöld pulóvert, és a rendetlenül tikk-takkoló csillogó szíjas órákat. A macskaköves úton, halkan koppantak a cipőtalpak, összebújó párok vették sietősre lépteiket. Éjfélt ütött a toronyóra.
A kivilágított téren neonok villództak, és Lacikának hunyorítania kellett, mert bántotta szemét az éles fény. Megbámulta a kirakatokat, a szépen sorba rakott képes könyveket, egy zöld pulóvert, és a rendetlenül tikk-takkoló csillogó szíjas órákat. A macskaköves úton, halkan koppantak a cipőtalpak, összebújó párok vették sietősre lépteiket. Éjfélt ütött a toronyóra.
Lacika még reggel is ott ült a tér közepén egy padon, amikor dübörögve megérkezett a narancsszínű kukás autó, és a bakról lepattanó két munkás hangosan üdvözölte a pálinkaszagú utcaseprőket. Két galamb szállt Lacika lábához, hogy megkeressék a macskakövek között felejtett kenyérdarabkákat. Szárnyaikat óvatosan megrebbentették, hogy beleásítsanak a hajnalba, mely leheletével ébresztette a házak falait, a fák zöld lombjait. Lacika összehúzta magán a pizsamakabátot, két öklével megdörzsölte a szemét és ásított egy jókorát.
Idegen volt neki ez a város, hiszen ő ilyen hatalmas világban még sohasem járt, csak a kis falujuk volt a város, a világ közepe. A mamája nélkül pedig nem ment még sehova. Most egyszerre úgy, de úgy hiányzott a mama pogácsaszagú szoknyájának illata, kezének simítása kócos kis fején. Lacika nyelt egy nagyot és eldöntötte, ha már egyszer az a nagy gép iderepült vele a városba - ahova titkon mindig vágyott - , hát körülnéz.
Azt sem tudta, hogy a mindent behálózó utak közül melyiken induljon el. Minden irányból autók száguldoztak: egy piros, egy sárga és megint egy piros. Ilyen autókat ő még sosem látott, hiszen a kis faluban csak a szomszéd Feri bácsinak van egy ütött - kopott Trabantja. Elnézte, ahogyan egy sárga autóbusz ajtaja harmonika szerűen kinyílik, és ámult, hogy mennyi ember felszáll rá, majd mint egy hosszú kígyó, a busz továbbtekeredik az úton.
Rácsodálkozott a szinjátszós jelzőlámpákra. Fülében idegenen zakatolt ez a füstös, zajos város, a dudák hangja, a cipők kopogása az aszfalton. Lacikát sodorta magával a lüktetés, a sok ember. Amikor rálépett az úttestre festett zebrára, csak nézte barna papucsának orrát, ahogyan szökdécselt a feketéből át, a fehérbe. Hirtelen egy rózsaszín hajú, vörösre festett szájú néni mordult rá mérgesen, mert Lacika véletlenül rálépett frissen tisztított cipőjére. De Lacika csak állt, tátott szájjal a zebra közepén és azon gondolkodott, vajon ez a néni, hogy tud menni, abban a tűhegyes sarkú cipőben? Hiszen ő még a kis barna papucsában is olyan sokszor orra bukik. Hangos dudaszó kiabált a fülébe, hogy ő átrohanjon a túloldalon a járdára.
Látta,hogy nénik és bácsik igyekeznek egy égbe szökő épület felé, melynek falait üvegből építették, és az üvegfalakon játszadoztak a napsugarak. Megállt a ki-be csukódó ajtóban, és azon gondolkodott, vajon, hogy lehet az, hogy senki sem nyomja le a kilincset és mégis nyílik az ajtó? Egy mérges, fekete ruhás bácsi lépett hozzá és nyakon legyintette. Lacika a ragyogó járólapokon, egészen a mozgólépcsőig csúszott. Kicsit kábán lépett fel papucsával a lépcsőre, ahol úgy érezte, most egy varázsszőnyegen utazik, mely repíti őt a végtelenbe.
Beleszédült ebbe az utazásba, de mégis akarta, akarta, élvezte ahogyan ringatja őt a zakatoló lépcső. Majd amikor megint felért, lehunyta szemét, majd újra kinyitotta, de először csak óvatosan kipislogott pillái között egy kicsiny résen. Ott zúgott ,nyüzsgött, morajlott a város lábai előtt. Innen fentről, hangya nagyságúak voltak a batyuikat cipelő emberek. Most látta csak igazán, milyen sűrűn állnak beton lábaikon a házak, némelyik millió parányi ablakával talán még az égig is felkúszik. Ő most legszívesebben szárnyakat növesztene, és egyenesen berepülne ebbe a nyüzsgésbe, felszállna minden ház tetejére, ott rakna fészket, aztán ő irányítaná az autókat, egy láthatatlan varázspálcával adna útmutatást,hogy merre kanyarodhatnak, vagy éppen mikor állhatnak meg. Lacika már szédült, és zúgott a feje, de még mindig rálépett a mozgólépcsőre és nézte ahogyan a fokok, mint éles fogak koccannak össze és tűnnek el.
Fáradtan ült a hideg kőre. Egy színes, kockás ruhájú bohóc lépett elé, vigyorgott egyet piros krumpli orra alatt, és egy barackot nyomott Lacika fejére. Aztán kacsintott egyet és sárga tölcsérben három gombóc fagylaltot nyomott a kezébe. Lacika mohón belenyalt a fagyiba, mely végigcsorgott az állán, le a pizsamája gallérjára, hogy aztán némán tovacseppenjen a márványkőre.
Behunyta szemét, s akkor egyszerre orrában érezte a friss kenyér, ropogós illatát, és látta mamát, amint újabb cipót tesz be a kemencébe. Lacika szájában szétolvadt a puha, meleg kenyér. Majd egy szellő orrlyukain át, bőrébe és teste zegzugos járataiba repítette a sárga nárcisz illatát, mely ott állt az asztalon, egy csíkos vázában...
Megnyikordult a rozsdás vaskerítés ajtaja, mikor Lacika hazaérkezett. Pamacs, a kócos puli, reszelős nyelvével végignyalta a kezét, és csóválni kezdte a farkát. Cirmi tejszagút ásított, majd álmosan elterült a járdán. Fecskemama szorgosan hordta az eresz alatt meglapuló fészkébe a türelmetlenül kikandikáló fejecskéknek a kukacot.
A kacsák lustán hápogtak, a tyúkok unottan kapirgáltak a homokban. Az istállóban Fáni bődült egy hatalmasat, és farkával mérgesen csapott a perlekedő legyek közé.
Érezni a friss széna illatát. A muskátli ablakos fehér ház falán, legyek napoznak.
A templomban delet harangoznak. Papa magasra lendíti a fejszét, majd lecsap a fahasábokra. A szilánkok sercegve repdesnek szerteszét. Megáll, hogy zsíros ingujjával letöröljön homlokáról egy most született izzadságcseppet. Mama a kúthoz megy, vizet húz, csikorog a lánc, ahogy izmait megfeszítve húzza a vizet. Kiloccsan a víz a kútkávára, amikor kiemeli a vödröt, vizes kezét szoknyája redőibe törli és szalad Lacika felé.
Átöleli, megsimítja kócos üstökét.
Pogácsaszagú a köténye.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Vízió
/Ajánlás neki/
Hideg veríték permetezte az arcomat. Varjak kesernyés károgása veszett el a levegőben. A nedves fűben feküdtem. Fülemet csiklandozták a fűszálak. Orromban, szárnyakon szállt a hajnali köd illata. Hajszálaimon fagyos leheletet éreztem. Fázósan húztam össze térdeimet. Fájdalmasan mély volt a csend. Ólomként tapadt a pilláimra valami fátyolos mámor. Ujjaimmal végigtáncoltam az arcomon. Idegen voltam magamnak. Petyhüdt ráncaim sikamlósan olvadtak ujjperceimhez. Bámultam ezt a kezet, a völgyekkel szabdalt kék hegyeket, a vöröses bőrt.
Sikítani tudtam volna a fáknak, hogy én,nem én vagyok!
Mélyet szippantottam a búraként rám tapadó zacskóból. Éreztem valami bódító szagot. Lillafüred jutott eszembe és a fák. Fülemben zakatolt a szívem. Kileheltem és beszívtam az idegen levegőt. A fazék jutott eszembe, amiből gőzöltem, és anyám, ahogy a törölközőt felém nyújtja. Majd apró pitypangok hullottak az égből, kiterített, fehér ernyőkkel. Egy emberi kéz mutatóujja összeroppantotta a gerincemet és a sivatag homokpárnájára dobott. Vörös korongként zakatolt bennem a Nap. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Vonagló görcsök kígyóztak végig testemen, a talpamon felépítették a kor Bábelét. Pupillámat szétfeszítette a fény, és láttam amint kezemben tartom a világot. Velőmben lüktetnek a szívek. Ketyeg az óra, csatornáimban tengerek és óceánok. Hajam boglyájában épít fészket fiókáinak egy gólya. Én voltam a repülő és az utasa, a szél kezet csókolt a májamnak, a tüdőmnek és továbbrepült. A végtelen űrben szimatoltak zsigereim. Szabad voltam.
Karjaimat kitárva öleltem át amit láttam. Talán egy időre én lehettem az Isten?
Virágot szedtem egy réten, sárga szirmokból ruhát varrt anyám, én cérnával foltoztam meg a térdem. Egy fekete folyosón zuhantam át, asszonyok sikítottak, egy kék szemű kislány kutyát adott nekem, férfiak jöttek kaszákkal, bort hoztak.
Körmöm alá temettem az életemet. Gyertyák égtek, lángjuk oszlopokat épített. Egy hegedű vonója, pilláimon bóbiskolt. Beleestem egy csatornába, brekegtek a békák.
Eső lesz!
Már éreztem az édeskés fű illatát. Magamra terítettem egy rózsaszín lapulevelet és összekacsintottam egy bogárral.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------------------------------------------
/ A képen apukám szülői háza, Bakonycsernyén/
Dreska Ildikó
Bakonycsernye
/Ajánlás apunak /
Fázósan húzom össze meleg, barna pulóverem és egy faágat dobok a tűzre. Hallom, ahogyan a lángok mohón falják a száraz ágat és karjukkal sietve utánakapnak. Egy megsárgult, szakadt szélű képet szorongatok a kezemben. Csikóra nyírt fejű, fekete kabátos kisfiú néz vissza rám. Keserves, de mégis boldog gyermekkorral a szemében.
Ma vagyok ötven éves.
Behunyt pilláim alatt elszalad előttem a Dollár utca, a Kisutca, a Brezova, a Békasor és meglátom a muskátlis ablakú, szegényes kis házunkat. A kispadon egy összekulcsolt kezű asszony ül. Anyám.
Ma vagyok ötven éves.
Behunyt pilláim alatt elszalad előttem a Dollár utca, a Kisutca, a Brezova, a Békasor és meglátom a muskátlis ablakú, szegényes kis házunkat. A kispadon egy összekulcsolt kezű asszony ül. Anyám.
A kisfiú pedig a kerítéshez támaszkodva áll, fekete klottgatyában. Valahonnan visítva szaladnak elő a barátaim: a Hullan Ferkó, a Pukancsik Pali, a Sima Kadlecsik, a Szmetena Pityu. A mi Indián őrsünk. Ugrálva kergetjük fel a libákat a Víhonyra. Azok pedig kétségbeesetten gágognak, és siettükben keresztülesnek egymáson. Megcsapja orromat a silógödrök fanyar szaga. Itt traktorokkal taposták földbe a kukoricaszárakat. Fent a Víhonyon, miénk volt a világ!
Tenyerünkbe belefér az egész falu, még az evangélikus templomunk tornya is, ahol két forint fizetségért olyan sokszor harangoztam a Vágó Pista bácsi helyett.
Láttam anyámat némán ülni a kispadon, és apámat, ahogyan becsapja a fészer ajtaját.
Bőrömön éreztem a hűs föld érintését. Bent feküdtem a lövészárokban. A Pukancsik földbombája a fejemhez csapódott. Ez kicsit felébresztett, de melankolikus mosoly húzódott a számon, amikor láttam,hogy a Kadlecsik megcélozza a Szmetenát egy nyíllal.
Valahogyan eszeveszett kavargás keletkezett. Birkózva hemperegtünk a zöld fűben. Kivörösödött fejjel cibáltuk egymás gatyáját és vadul belemarkoltunk valamelyik szőke üstökbe.
Majd megint rohantunk, csak úgy egyszerűen mezítlábasan. Jól esik így szaladni. Már érzem az esővízzel telt Bocsorinák illatát. Köszönünk a fűben heverésző kanászoknak, akik a vízben hűsölő disznókat őrzik. Ránk sem hederítenek, mikor az ürgék földi alagútjait elárasztjuk a Bocsorinák vizével.
Számban éreztem a nyárson sült ürgecomb édeskés ízét. Lakmározásomból egy mogorva hang zökkentett ki: - A keservit! - Kinek a lúdjai legelik a lucernásomat?
Aztán feltűnik a Víhonynál egy pár fekete csizma, ami egy bő gatyában, egy püffedt hasban és egy bajszos képben folytatódik. Emlékszem erre az arcra. Látom a dühtől izzó szemű apámat, amikor harminc forintot ad át egy nagy tenyérbe, és aztán galléron ragad engem és elnáspángolja azt a "gyalázatost", aki nem vigyázott a ludakra.
Bánatomban menedéket keresek a négy ágú fánál, a Trenka kapunál. Nekitámasztom a hátamat a kerítésnek, és ágaskodom, hogy elérjem a ágakra fűzött almákat. Nem sikerül.
Behunyom a szemem, összeszorítom a szám és hallom a kisbíró dobjának ütemes pergését:
- Közhírré tétetik!
A szüret előtti vasárnap zsivaja közelít. A szőlősgazdák ünneplősen érkeznek. Közülük választják meg a legmódosabb gazdát hegymesternek.
Most én vagyok a hegymester. Csücsörítek és képzelt puskahüvely sípomba fújok. A Szaltyik Pali bácsi, az öreg csősz pedig visszajelez nekem. Elégedetten összecsapom tenyerem, végigmegyek a birtokok mellett és szemem kutatja a csőszök földbe rajzolt jeleit. Majd újra találkozunk a Trenka kapunál, ahol koccintunk a vöröslő borból.
Most én vagyok a hegymester. Csücsörítek és képzelt puskahüvely sípomba fújok. A Szaltyik Pali bácsi, az öreg csősz pedig visszajelez nekem. Elégedetten összecsapom tenyerem, végigmegyek a birtokok mellett és szemem kutatja a csőszök földbe rajzolt jeleit. Majd újra találkozunk a Trenka kapunál, ahol koccintunk a vöröslő borból.
Egy meleg nyári délután, kergetőztünk a Strika gödör partján. Homlokunkon izzadságcseppek ringatóztak. Torkunk szakadtából énekeltünk, nyakunkon kidagadtak az erek:
- Hücski kanász malacodat....!
Egy bottal ráütnek az én furkósbotomra. Kiestem.
Lepihenek a földre, a fák koronája eltakarja a napot. Az akácok törzseit nézem, a mély sebeket, miket az állatok ejtettek rajtuk, amikor kérődzés közben odadörgölőztek. Érzem anyám szoknyájának suhogását, hajának fekete illatát, a faág reccsenését talpunk alatt.
Görnyedve lehajol és fáradtan kotorászik a gallyak között. Májusi gombát talált.
Akkor kézen fogva mentünk keresztül az erdőn, karjára fonódott kosárral.
Egy lapulevéllel vizet merítek a Toji réten csordogáló Gaja patakból. Aztán a fiúkkal gátat építünk madzsgákból /gyeptéglából/. Felduzzasztjuk a vizet és lebegünk a tetején.
Most én vagyok a homokzsák. Érzem a víz erejét, ahogyan arrébb tolna.
Hátamra fekszik Kadlecsik. Orrom belenyomódik az iszapba, karjaimmal markolom a vizet.
Anyám törékeny, kis ujjai simogatják a fejemet, végigszántják hajszálaimat. A durva lószőr pokróc átölel, didergek alatta. Némán, anyám ölébe hajtom fejem és hagyom, hogy megcsókolja a homlokomat.
Eldörzsölöm ötven éves barázdált arcomon a szememből kihajózó könnycseppet. Most megtört szívvel magamhoz szorítanám, a karnyújtásnyira lebegő régmúlt édes emlékeket. Csak szorítanám, szorítanám úgy, hogy ujjaim remegve elvörösödnének és hunyorítva bámulnék a kandalló szunnyadó hamujába.
Ez az írás 1996.-ban a Fejér Megyei Hírlap által meghirdetett "határon innen - és határon túl" c. novella pályázatán, Székesfehérvár város különdíjában részesült.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/A képen Dana/
Dreska Ildikó
Gondolatok I.
Milyen jó lenne újra érezni azt a határtalan szabadságot, azt a bizalmat a Világ és az Emberek iránt, azt a tiszta ragyogású hitet, amit gyermekkorunkban éreztünk. Azt hittük, csak játék és kacagás az élet, azt hittük,hogy mindig lesz Apa meg Anya, aki gondoskodik rólunk, és azt hittük, hogy ha felnövünk, ránk mosolyog ugyan úgy mindenki és megcirógatja a fejünket, mint akkor... valahol a gyermekkorban.... Mindent őszintén, ragyogó tekintettel láttunk, a lelkünk repkedett a fák felett, megfürdőzött a virágok kelyhében és megpihent egy fűszál harmatgyöngyén.
De jó is volt gyermeknek lenni!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Gondolatok II.
Gondolatok II.
Azok a nyári esők....
/Ajánlás nagyszüleimnek/
Hol vannak azok a csendes nyár délutáni esők, amikor mezítlábasan tocsogtunk a vízzel telt pocsolyákban, amikor lágyan olvadt talpunk alatt a mohazöld fű, és megannyi, fehér színű pipike mosolygott ránk? Hol van az esőillat az orrunkban? Hová tűnt az az ecset, mely mozdulatlanul festette meg eső után Ég és Föld közé a szivárványt?
A nyári esőkből vad, üvöltő viharok lettek, melyek lopakodva érkeznek, hogy aztán tépve, cibálva lecsapjanak. Egy jó ideje pedig, már nem láttam szivárványt. Valahol a Bakonyban....gyermekkorom lábnyomai között, a fű hamuszürkévé lett, és ropogva mállik szét talpam alatt. A pipikék idén már nem nyílnak. A nyári viharokban, már összekuporodva ülök egy régi széken, és remeg a szívem......
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
A nyári esőkből vad, üvöltő viharok lettek, melyek lopakodva érkeznek, hogy aztán tépve, cibálva lecsapjanak. Egy jó ideje pedig, már nem láttam szivárványt. Valahol a Bakonyban....gyermekkorom lábnyomai között, a fű hamuszürkévé lett, és ropogva mállik szét talpam alatt. A pipikék idén már nem nyílnak. A nyári viharokban, már összekuporodva ülök egy régi széken, és remeg a szívem......
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Gondolatok III.
Gondolatok III.
Télen a Bakonyban
/Ajánlás nagyszüleimnek/
Jó ilyenkor este kinézni az ablakon, nézni a pislákoló lámpafénynél bukdácsoló hópelyhek táncát, figyelni, hogyan lesz egyszerre minden hófehér. Azt hittem, talán már többé sosem látok havat, hogy nyomtalanul tűnik el a tél. Eszembe jutnak a régi emlékek, ilyenkor belegázoltunk a térdig érő hóba, visítva és önfeledten kacagva csúsztunk le a dombról, elfeküdtünk a hóban, mint egy hatalmas, puha ágyon, nem számított,hogy csurom vizes lett a nadrágszárunk, a kabátunk.....és milyen jó is volt megmosdatni egymást a hóban és nevetni, ahogyan rózsafejeket fest arcunkra a hideg. Volt úgy, hogy egész nap szánkóztunk, este pedig néztük a milliónyi csillagba öltözött fehérséget....és milyen jó volt aztán odabújni a duruzsoló kályhához, hallgatni a fa pattogását és enni a zsíros kenyeret, és inni hozzá egy törpés bögréből a meleg, citromos teát.....ez valahol a Bakonyban volt, gyermekkorom legszebb emlékeinek, piciny falujában. Sehol máshol nem éreztem többé azt a nyugalmat, azt a biztonságot, azt a boldogságot, amit ezekben az időkben érezhettem. Még gyermekek voltunk, és hittünk abba,hogy minden tél ilyen gyönyörű lesz, hittünk abban, hogy a hópelyhek betakarják az egész Világot, hogy a hófehér tisztává mos mindent, és nem is gondoltuk, hogy egyszer majd felnövünk és talán más szemmel nézzük a világot....és ünnepek lesznek azok a napok a szívünkben, amikor így felnőttként kinézünk az ablakon és
ott látjuk önmagunkat újra felhőtlenül kacagni a táncoló pelyhekkel.....
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
ott látjuk önmagunkat újra felhőtlenül kacagni a táncoló pelyhekkel.....
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Amikor én is anyuka lettem (Hanna)/
Gondolatok IV.
Születés
/Ajánlás anyunak/
Mert születni is egyedül születünk, levegő nélkül, minden erőnket összeszedve,kezeinket ökölbe szorítva, szorosan összeszorítva a szánkat, hittel parányi szívünkben, hogy milyen csodás, hogy milyen tiszta lesz a Világ. ....küzdve, ahogyan még sosem tettük, csak most először, mindezt egyedül, hogy aztán világra szülessünk, hogy aztán ordítsunk a levegőért, a szabadságért, hogy követeljük a csodát, amire titkon mindig vágytunk.
...és milyen érzés az amikor megérezzük egy más, egy idegen világban is anyánk szívdobogását, azt a pici kalapálást, amit bentről hallgattunk, amire álmodtunk, amire sírtunk, amire kacagtunk, és milyen érzés érezni az érintést, ami olyan lágy és meleg, mint odabent, és milyen érzés hallani a hangját, azt a dalt amit nekünk dúdolt esténként.
Életünk, küzdelemmel kezdődik, és küzdelmekkel folytatódik, de ha mindezekre úgy tekintünk, hogy hiszünk a csodában, és hisszük,hogy meg is találjuk azt, és képesek vagyunk összeszorított fogakkal, minden erőnket összeszedve újjá születni, születni újjá újra és újra.
Ekkor, de csak ekkor, sikerülni fog bármi. ....és aztán minden újjászületéskor átélhetjük azt az érzést, amikor először vett anyánk a karjaiba.
Én ezt hiszem.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Életem legmeghatározóbb helye, Dudar/
Gondolatok V.
Valahol a Bakonyban....
/Ajánlás nagyszüleimnek és unokatestvéreimnek/
Néha álmodom. Szorosan behunyom a szemem és pupilláim alatt nézek messze, messze, a semmibe. Táncolva röppennek velem az eltelt évek, úgy suhannak mellettem el, akár ha egy monotonon zakatoló vonatban ülnék , államat megtámasztva az ablak alatt az asztalon, és én farkasszemet nézek az elsuhanó tájjal. Néha, mintha látnám magam még énekelni nyaranta, teli torokból a pince tetején, a Bakony egy pici, bányaszagú falujában.....a nagymamám piros alapon, fehér pettyes otthonkájában. Néha még ott ülök a nagy, mintás műanyag terítővel lefedett öreg asztal mellett reggelente, és eszem az unokatesóimmal a tejbedarát, a kanállal lassú köröket írva a tányér szélén. Néha még érzem a számban a tej fehér ízét a törpés pohárból. Néha, még ébredek arra reggel, hogy hallom, hajtják a teheneket, fülemben szól a kolomp hangja. Néha felülünk a málnásban a legnagyobb fára és onnan nézünk szét a falura, miközben arról álmodozunk, hogy egyszer építünk egy kis faházat fent a hegyen. Lesz az ablakon rózsamintás függöny is és mi fogjuk lefesteni az ablakot. Lesz abban a kis házban szék is, az ablak alatt, és onnan pontosan látni fogjuk mamáék házát.
Néha álmomban, belezuhanok a puha, zöld fűbe, ott a Bakonyban. Körös, körül, mindenhol az apró pipikék mosolyognak rám. Néha látom még papát, ahogyan áll a kiskapuban, szarukeretes szemüvegében, barna, hózentrógeres nadrágjában, nekitámaszkodik a kerítésnek és nézi,hogy mikor tűnünk fel az emelkedőn. Néha látom még, hogy magában sír, csak úgy könnyek nélkül.
Néha feltörök egy-egy tojást, nézem, ahogyan belesiklik egy kis zománcozott edénybe a sárgája, cukrot teszünk hozzá, egy régi fakanállal egészen addig keverjük, amíg finoman elolvad benne a cukor. Néha amikor álmodom, ibolyavizet öntök a blúzomra mozi előtt, amit féltve őriztünk a kis üvegcsében. Mama pedig megmossa a hajunkat és becsavarja.
Néha még ott ülök a szobában,kártyázunk.
Néha felmegyünk kézenfogva a kis boltba, gerincünk mentén érezzük mama tekintetét, tudjuk,hogy ott áll, kint az ajtóban, egészen addig amíg belépünk a boltba. Néha álmodom,hogy mama levelet ír nekem, és mindig van a levélben aprópénz és egy szárított virág.
Felnőttem.
Papa, nem áll többé a kerítés mellett.
Néha, előveszem a barna szarukeretes szemüveget és a hózentrógert. Messziről látom benne papa szemét, még mindig könnyes.
A ház alapjait kiástuk, most térdig érő fű takarja.
A málnásban kivágták az öreg barackfát, ahonnan látni lehetett az egész Világot.
Néha, még dudorászom magamban a régi dalt: "....a füredi Anna-bálon, szól a zene szó...."
Bárcsak....
egyszer, nagyot nyújtózva arra ébrednék, hogy csak egy röpke pillanatra szundítottam el a fűben, és még mindig rajtam van mama otthonkája.
Szívemben, csordultig telve boldogsággal kacsintanék össze egy apró kis katicabogárral egy fűszál árnyékában.
Valahol, a Bakonyban.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
/ Én, gondolatokba merülve/
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
HINNI KELL! BÍZNI KELL! SZERETNI KELL! A TÖBBI NEM SZÁMÍT!
LÉGY JÓ MINDHALÁLIG!
....és amikor kimondja ezeket a szavakat, melyek már régen benne lüktettek, melyek már régen arra vártak, hogy kitörve szabad levegőt kapjanak, akkor fogom megérteni:
Amit Isten kért tőlem, teljesítettem, ha fáradtan is, de végigjártam az utat, melyet én, akkor és ott választottam.
Ezekben a pillanatokban születnek azon mosolyok, melyeket soha, semmikor nem mos le az idő, ezeket láthatatlan kezek hímezik, lassú, gondos öltésekkel a lélekbe.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Gondolatok VI.
Néha jó szomorúnak lenni, csak úgy egymagunkban, néha jó gondolatban átölelni saját magunkat és megcirógatni lágyan a hajunkat. Ha néha fáj valami, nem mindig kell elmondani, néha jó csak úgy, megbeszélni saját magunkkal, aztán csendben hallgatni a tanácsot attól az embertől aki bennünk szól, aki Mi vagyunk.
Mert bizony vannak igazságtalan pillanatok az életben, mert bizony van úgy, hogy azt érezzük, rossz helyre születtünk, hogy nincs szerencsénk, vagy azt hisszük, hogy folyton bántanak.
Igazából csak mi magunk érezzük ennek súlyát, mert akinek elmondanánk, segít vinni a gondokat, akár egy teli szatyrot, de amikor megáll az út szélén, hogy körülnézzen és átmenjen a túloldalra, akkor ő leteszi a terhet, mi pedig, még akkor is töretlenül szorongatjuk a kezünkben.
Ilyenkor saját magunknak kell tudni mindezt elengedni, nekünk kell tudni feldolgozni, megoldani, és hinni kell benne, hogy sikerül.
-----------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Gondolatok VII.
.....mert néha jó csak úgy kiszaladni a világból, néha jó, csak úgy egyedül lenni, elrejtőzni egy helyre, amiről csak te tudsz, jó akkor beszélgetni magaddal és a csenddel, jó akkor beszállni az autóba és száguldani szabadon, a mindegy, hogy hova úton. Letekerni az ablakot, hogy a hűs esti szél körbeölelhessen. Jó megérezni orrodban az ablakon beosonó repce illatát, amiről egy gyermekkori emlék jut eszedbe.
Néha jó elrejtőzni a sápadt Hold arca alatt valahol, a tengernyi csillag fényében, főleg amikor bántottak, amikor szavakkal, arcon csaptak, amikor soha ki sem mondott mondatokat hazudnak a szádra és te tudod belül, csak te egyedül az igazat.
Beszélgetsz magaddal:
- Hé, te odabennt! Szerinted miért kapom mindezt?
- Hogy miért? - Mert éppen most ez a feladatod, ezen kell túllépned!
- Semmit sem adnak ingyen! És tanulj, tanulj, tapasztalj!
- Minden alkalommal megfontoltabb leszel és gazdagabb egy tapasztalattal, mely éppen úgy emlékeidbe ivódik majd, akár gyermekkorodból a repce illata.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Gondolatok VIII.
A gondolatok érkezhetnek a hirtelen jött nyári zápor gyorsaságával, és érkezhetnek olyan lassan, mint ahogyan egy napsütéses délelőtt, egy magányos barackfán az első rügy ásítva kipattan bölcsőjéből.De ezek a gondolatok, olyan mélyről érkeznek hozzám, hol csend van, béke, napsütés. Hol, még gyermeki tisztasággal megszületett lélek szunnyad és talán eljön az a gyönyörű reggel, amikor mosolygó arcát, szabadon a Nap felé fordítva kiált a Világba:HINNI KELL! BÍZNI KELL! SZERETNI KELL! A TÖBBI NEM SZÁMÍT!
LÉGY JÓ MINDHALÁLIG!
....és amikor kimondja ezeket a szavakat, melyek már régen benne lüktettek, melyek már régen arra vártak, hogy kitörve szabad levegőt kapjanak, akkor fogom megérteni:
Amit Isten kért tőlem, teljesítettem, ha fáradtan is, de végigjártam az utat, melyet én, akkor és ott választottam.
Ezekben a pillanatokban születnek azon mosolyok, melyeket soha, semmikor nem mos le az idő, ezeket láthatatlan kezek hímezik, lassú, gondos öltésekkel a lélekbe.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Gondolatok IX.
Néha még hallom a hangodat, csendben nézem ahogyan beszél hozzám a szád, ahogyan suttog valahonnan nagyon messziről. Tudom még, hogyan nevetsz, s hogyan ölelsz át a csillagok alatt fent a hegyen, ahonnan látni a várost, az apró kis pontokat a házak ablakainak remegő fényét. Látom még néha, hogyan törlöd arcodról a könnyeket, és hogyan nézel rám szomorúan, betakarózva a magánnyal.
- De hol vagy, mondd?- Most merre mentél?
- Hova tűntek a csillagokkal borított hegyen a kacagva kergetőző angyalok?
- És te, merre mentél? - Mondd meg nekem!
- De hol vagy, mondd?- Most merre mentél?
- Hova tűntek a csillagokkal borított hegyen a kacagva kergetőző angyalok?
- És te, merre mentél? - Mondd meg nekem!
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/ Készítette: Dreska Ildikó/
ben vártál.
--------------------------------------------------------------------
Gondolatok XI.
Már alig várom, hogy csak álljak az ibolya illatú erdőben valahol a Bakonyban és élvezzem, ahogyan a napsugarak átölelnek, hogy végignézzek a hatalmas kerten, ahol még gyerekkoromban Húsvétkor a fák tövében pirostojást kerestünk, és megkeresem annak a háznak az alapjait is, amit két unokatesómmal ástunk 10 évesen. Gondolatban még mindig ott fog állni papa a kerítésnél és könnyek nélkül sír, amikor meglát minket. Én pedig átölelem a nagymamámat akinek örökké hálás leszek azokért a pillanatokért, amik széppé tették a gyermekkoromat.
----------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Értük/
--------------------------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/ A legkedvesebb kép egy Karácsonyról, öcsémmel/
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
-------------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
-------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
/Készítette: Dreska Ildikó/
----------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Kikapcsolás
/Gondolatok a fejemben, 22 évesen/
Döglött légy szagolja az aszfalt porát,
méz csorog a kicsorbult pohárból,
Parázsló cigarettát nyomnak bőrömbe,
Köldökömbe dugom a vasalózsinórt.
-----------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Három versszak
-----------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
/Készítette: Dreska Ildikó/
-------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
---------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
---------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
/Készítette: Dreska Ildikó/
/Készítette: Varga Hanna/
/Készítette: Varga Hanna/
/Készítette: Varga Hanna/
------------------------------------------------------------------------------------------
/Anyukám és öcsém/
-------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
-----------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
-----------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
--------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
/Készítette: Dreska Ildikó/
/Anyukám és öcsém/
----------------------------------------------------------------------------------
/Dana és én/
/Készítette: Dreska Ildikó/
/Hanna/
-----------------------------------------------------------------------------
/Ők/
/Lányok/
---------------------------------------------------------------------------------
/Én, öcsémmel/
-----------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
-------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
-------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
------------------------------------------------------------------------------
/ezt a hóembert, apu építette, gyerekkorában/
---------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
----------------------------------------------------------------------------------------
/apu/
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Dana/
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Akkor ismerkedtem meg vele, amikor elfújtam a tortámon a 8 gyertyát. Az asztalon egy akvárium volt. Anyu felé mutatott és azt mondta:
- Ő a tiéd!
- De ki? - kérdeztem csodálkozva.
Akkor a fűrészpor elkezdett mocorogni, és egy cseppnyi, szürke hörcsög dugta ki a fejét. Mókásan két lábra állt, bajuszkája remegett.
- Szia! - nyújtottam felé a mutatóujjamat, de ő éles fogaival beleharapott. El is pityeredtem hirtelen.
Felágaskodott és lesett bogárfekete szemeivel.
Mintha azt mondta volna: - Szia, nem is örülsz nekem?
Ödön lett a neve. Nappal beásta magát a jó meleg fűrészporba, és ott szunyókált. Mielőtt iskolába indultam, leguggoltam az akvárium elé, megkocogtattam az üveget.
- Ödön, hasadra süt a nap, jöhetsz reggelizni!
Ő meg mancsai közé vette a diót, kukoricát és fürgén, egy pillanat alatt betömte a pofazacskójába. Olyan lett, mint egy szürke hordó.
Ahogy telt az idő, úgy lett Ödön a legjobb barátom. Amikor kivettem az akváriumból, lehasalt és körülnézett. Végigszimatolta a sarkokat, belesett az ajtórésen, majd mint akinek tűz égeti a talpát, elkezdett szaladni a folyosón. Lefékezett, két lábra állt, és fülelt. Ahogy engem meglátott, elbújt. Pár másodperc múlva, már a cipőmből lesett kifelé. Utána nyúltam, hogy elcsípjem a kis grabancát, éppen a kukoricát öklendezte kifele, ugyanis a cipőmet nevezte ki éléskamrának.
Egyszer, suli után nyitom ki az ajtót, de nem találom Ödönt.
- Hol lehet?
Végig kutattam a lakást, de hiába. Szomorúan estem a fotelba, és akkor láttam, hogy anyu szobafenyője alatt, milyen földkupac tornyosul. Ödönke beállt földmunkásnak. Hátsó lábával a levegőbe spriccelte a földet.
- Ödön, mit művelsz? - kérdeztem.
Ő meg büszkén felmászott a földhegy tetejére.
Elmosolyodtam, amikor maszatos kis képét felém fordította. Csodálkozva csillogott, kedves bogár szeme.
Elnyújtóztam. Habzsoltam a forró napsugarakat és azt, ahogyan csukott szemem alatt sárga és vörös karikák kergetőznek. Hűvösen csiklandozták fülcimpámat és meztelen felsőtestemet a fűszálak. Megtapogattam a tarisznyámat, de elég üresnek bizonyult. Mindenesetre találtam még az aljában egy kis szalonnát, vöröshagymát és fél szelet, kétnapos kenyeret.
Egy fának támasztottam a hátam, elővettem a bicskámat és elkezdtem lakmározni.
Szirma, csukott szemmel nyelte a füvet, és egy-egy sárga pitypang, kesernyés íze után elégedetten pislogott.
- Ne,te ne! - kiáltottam felé.
De csak a füle botját mozgatta, talán azt is csak valami tolakodó méhecske miatt.
Már kerek két napja barangoltunk. Hosszú az út Hántától, hazáig. Meg aztán nem is jó így egyedül. Azt hittem sosem lesz vége a végtelen dinnyerengetegnek. Falta lábunk a forró homokot. Néhány bajuszos földművesen kívül,nem találkoztunk senkivel.
Édesapám, Lindával a lóval talán már haza is ért. Hiszen olyan erős az az állat, mint a bivaly. Tán még a házat is elhúzta volna olykor mérgében.
A múlt nyáron a masinagépet három ló sem győzte. Linda alá tüzet gyújtottak és ő behúzta.
Feltápászkodtam és oldalba böktem Szirmát. Felocsúdva meresztette rám bús tehén szemeit.
- Gyerünk asszonyság, csak előttem!
Hatalmas erdőbe értünk. Gyalogutunkat erdei virágok szegélyezték. A fák gyökerei a föld felett ágaskodtak, vigyáznom kellett, nehogy megbotoljak. A bokrok tövében földi epret találtam. Szedtem egy csokorra valót. Amikor egy tuskó tövében hangyabolyt láttam, megkocogtattam a várukat, mire sok fekete harcos emelte felém dárdáját.
Már sötétedett. A nap lassan ereszkedett és ágyat vetett a fák koronájában.
Fekete Vízpusztához értem. Rögtön megismertem a favágók és a vadászok zöld ablakos házait.
Meg a tavat, ami rám meresztette szürkéskék szemét. Akár hányszor erre jártam, mindig megálltam a partján. Félelmetesen tátogott,mint egy tölcsér.
Egyetlen halat sem láttam úszkálni benne.
Egyszer csak apró fényeket láttam.
- Ezek az erdei manók lámpásai! - súgtam Szirmának, miközben éreztem, hogy valamilyen okból egyre erősebben szorítom a botocskámat.
Azt hiszem megérezte Szirma a hangomból a félelmet, mert megtorpant. Nekem is földbe gyökerezett a lábam. Aztán nagyot sóhajtottam, amikor elrepültek mellettünk az apró Szent János bogarak.
Átöleltem Szirma nyakát és azt mondtam neki: - Ne félj, itt vagyok! - és még szorosabban mentem mellette.
Elkezdtem énekelni, csak úgy visszahangzott az erdő:
- Én vagyok a bátor gyerek, én vagyok az óriás!
Képzeletben hadakoztam a fákkal, és egy bottal megcsiklandoztam a Hold orrát. Hajnalban végre megláttam a falu templomának a tornyát.
- Itthon vagyunk nagyság!
Büszkén nyitottam be a kis kapun. Hazaérkezett a bátor vándorlegény.
------------------------------------------------------------------------------------------------
Élt egy ember, aki felmászott egy nagy hegy tetejére, csak azért, hogy elérje a legfényesebb csillagot. Eddig csak álmaiban, de most végre a valóságban is megérinthette. Érezte milyen meleg és szerényen megbújik a tenyerében, csillog a mosolyában.
- Milyen szép vagy te, kis csillag, mennyire szeretlek!
A csillag pedig boldog volt, csillagtársai közül a legboldogabb. Rendületlenül mesélt az embereknek, és a sötét égen altatót dúdolt a Földnek. Felkapta a pihe könnyű, vékony hangot a szél és berepítette minden ajtón és ablakon. A kis csillag mindent szépnek látott, mert boldoggá tehetett valakit. Mesélt a csillag a felhők könnyeiről, a madarakról és a várában meghúzódó szélről.
- Nézd meg innen a világot! - mondta.
- Látod a fa harmatos rügyeit? - Látod a méhecskét a tulipán kelyhében?- Látod ott azt a szőke kisfiút? - Szeretem őket. - Szeresd hát te is!
A csillag egy éjjel megállt a Hold tükrében és fájdalmasan látta, mennyire lefogyott.
Oly sok meleget adott a testéből, hogy egyre gyakrabban fázott. Kérte az embert, hogy melengesse a tenyerében, de az ember már nem melengette.
- Már nem vagy szép, te csillag! - A fényed megfakult! - mondta.
A csillagocska napról - napra parányibb lett, szemmel alig látható, de érezhető. Az ember csak nyújtózkodott a hegy tetején, azt hitte új csillagot fog ki a hálójával, újra boldoggá teszik.
Sikertelenségében erősen megszorította a kis csillagot és elhajította. A kis csillag, mint egy arcról lepergett könnycsepp, úgy zuhant a sötétbe. A süvítő szél megszaggatta csillagruháját, megsebezte arcocskáját, de a szeme még fénylett. Nézte a kék sötét eget, a hazáját, és csendesen énekelt.
Így halnak meg a csillagok, és így halnak meg az emberek is. Mert az emberek szív nélkül hiába tapogatóznak, nem találják meg az egyetlen mécsest, a szorító, meleg kezet.
------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Messze, messze az őserdő kellős közepén a tisztáson, élt egy hatalmas elefánt. De nem ám olyan volt, mint a mostani elefántok, á dehogy! Ennek az elefántnak pici és turcsi volt az orra.
Vaskos lábai alatt, csak úgy rengett a föld. Szeretett pancsolni a kristály tiszta tavakban, naphosszat csak a meseszép lepkék táncát leste és leveleket majszolt.
Csupán szombaton indult útnak, hogy kiránduljon egyet. Szétnézzen, hogyan él a többi állat.
Tehát egy szombaton elindult az elefánt, lassan baktatott, magába szívta a virágok illatát, hallgatta a madarak muzsikáját. Ahogy egyre melegebb lett, fürdőzött a vizekben, meghemperedett a homokban. Úgy döntött, szundít egyet. Lepihent egy nagy fa alá, hatalmasat ásított, majd pillanatokon belül horkolni kezdett.
Egy furcsa hang azonban felverte álmából. Csodálkozó szemekkel figyelt egy óriás madarat, ami egyszer eltüntette a fejét, utána visszavarázsolta. Elefánt először azt hitte, káprázik a szeme, de a homokban eltűnt a madár feje, aztán pár perc múlva ez a tollas szörnyeteg újra farkasszemet nézett vele.
- Nahát, én ezt nem értem!- dörmögte az elefánt.
Egyre inkább megtetszett neki az óriás madár bohóckodása. A madár mellé állt, hogy ő is eltüntesse a fejét a homokban, de csak a dereka fájdult meg az erőlködésben. A madár meg csak állt és szaporán pislogott.
Elhatározta az elefánt, elmegy a varázslóhoz, hogy az csodát tegyen vele.
Elmesélte a varázslónak, mi történt. A hosszú szakállú, öreg varázsló végighallgatta, majd azt mondta neki: - Ha, gyermekem elefánt, az a vágyad,hogy te is befúrjad a fejedet a homokba, mint a strucc, ám legyen! - De fiam, te nagy és erős állat vagy, elégedj meg azzal, ha az orrodat varázsolom hosszúra és nem a nyakadat!
Azzal: csiribi! Az elefántnak egy szempillantás alatt megnőtt az orra. Boldogan szaladt ki a strucchoz, homokhegybe fúrta az orrmányát, és magasra fújta a homokszemeket.
Ettől fogva az elefánt a forró napokon, unalmas perceiben hosszú orrmányával locsolgatja magát.
----------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Harmadnapon
/Gondolatok a fejemben, 19 évesen/
Kék liliom vagyok egy vázában. Gnóm kövek alszanak a lábamnál. Jó megfürödni,már megizzadtam. Elindulok egy tükör elé és tapsikolok örömömben, hogy látom önmagam. Hajlongok, és nézem karcsú derekam. Csókot küldök és a rúzs helye az üvegen marad. Újra lépek, de nem tudom hova kellene mennem,hogy érezzem magam. Beleültettek ebbe a vázába, de tőlem senki sem kérdezte: - Jó nekem így?
-Talán, nem is ismernek engem. - Bizonyosan.
Szeretnék a szétáradt magányban, Vérteskozmán élni, egy hűs könnyet ejteni a földes szobában, és csodálni, ahogyan lassan felszívódik. Karjaimmal lágyan elhúznám a mészfehér függönyt és beszívnám a Nap illatát. Gondolkodhatok és beszélgethetek önmagammal. Mutatóujjam lenyom egy Play gombot és elindul egy üzenetrögzítő. Hallom a szalag kattanását.
Ha hallanának, megdöbbennének az emberek.
Gyermekkoromban, diplomás emberek zaklattak kérdésekkel. Nem értettem, miért szükséges szétválasztani a kék és a piros építőkockákat. Miért kellett egy markomba nyomott grafit ceruzával lerajzolni: ez apa, ez anya, ez én vagyok?
Aztán kiderült, hogy mégsem vagyok hülye, csak egy behatárolhatatlan lélek.
Lenyomták a magnó lejátszó gombját, a szalag nyikorogva pörgött.
Elhihették, amit hallottak? Nem tudom. De reggel, áttettek egy sötét szobába, és megint meg sem kérdeztek: - Akarod?
Amikor egyszer üres volt a ház, én elszöktem és kézenfogva magammal mentem végig a városon. Görcsösen sovány és puffadt gyűrűs ujjak kalimpálva mutogattak: - Odanézz, ott megy a test és a lélek!
Megbökdöstek, és lett a karomon egy kék folt.
Itt a sötétben gyakran fulladok. Menekülni akartam oda vissza a fehér szobába, de beszorult az ajtó. Kalapált a szívem, és verejtékezve tüdőm harcától, téptem a kilincset.
Torkomhoz kaptam és ráncigáltam a hurkokat. Kék szivárvány játszott az arcomon és eldőlt a váza. Levegőt akartam, pedig nyitva volt az ablak.
Egyszer jó lenne egy asztalhoz ülni és beszélgetni. Megnéztem a naptáramat, egyenlőre még nem születtem meg. Még itt ülök egy óriásira tátott hegy csúcsán és lábam elé nézek. Mindenkit és mindent, egyszerre láthatok. Torkom szakadtából kiáltok, nyakamon fejest akarnak ugrani az erek.
De lent olyan némák. Süket a csend és én újra fulladok. Mozdulatuk olyan lassú, mint a megpattant filmszalag. Felém néznek. Önkéntelenül is, de mosolygok.
Intek,hogy észrevettem őket. Elkenődött a rúzsom. Bemaszatolom a karomat, de addigra mindenki elmegy.
Szeretnék a fehér szobában lenni. Megnyugtatott az az illat. A fiókban találtam egy papírt és egy ceruzát.
Valaki tapsol és én a vakító reflektor fényben csak az első sort látom. Cigánykereket vetek, ugrálok és eléneklek egy szomorú dalt.
Megüvegesedett szemmel néznek és tudomást sem vesznek rólam.
Recseg itt, a sötétben egy diófa koporsó, nagyra nyitom a szemem, hátha látok valamit. Félek a bogaraktól. Kezem összekulcsolva pihen. Fulladok.
Át kellene menni a boltba egy flakon oxigénért.
Dörömbölök. Hallom egy öregasszony matató lépteit, de tovább megy.
Írok.
Reggeli után kipréselek egy fehér lapot a résen, azt hiszem délután ürítik a postaládát. Várom a választ.
Megint átnyúlok a rés felé, hogy jött-e levél, de mindig csak a reggel feladott levelet találom.
Addig is, zsineggel összekötöm őket.
Le kell fogynom,hogy többet írhassak, nem dobhatom ki a papírjaimat, ha túlsúlyos lesz a koporsó. A testem lassan elsorvad, és egy reggel, a dunna pihéjével együtt kisöpörnek.
Ha harmadnapon feltámadok, üres lesz a sír, csak én leszek benne, tintával a fehér lapokra kenve.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Előszó
Valószínűleg minden embernek van önmarcangoló pillanata, amikor kategorizálja mindazt, amit magáénak mondhat. Esztelen kérdéseket intézhet magához és kérdésekkel válaszol.
Aztán egy kis cetlire maszatolja észrevételeit: ma ezt nem tettem, tegnap amazt felejtettem el.
Tervezünk. Prognosztizáljuk lehetőségeinket, talán a kelleténél elfogultabbak vagyunk. Megcélozunk dolgokat, amit: most, itt, nekünk....
Egyszóval mások, értékesebbek, valakik szeretnénk lenni.
Beképzeljük, hogy ránk van írva minden nagyság, minden amit csak elképzelhetünk, de nem is valósítottunk meg. Azt hisszük, reálisan szemléljük a körülöttünk forgó mindennapokat.
Pedig tévedünk. Tudatosan és tudattalanul is félreértünk bizonyos jelzéseket. Bizakodunk saját magunkért, és mindazért ami meg van írva, csak éppen várat magára.
Kérdem én! Mire várunk, mi az ami elindítja kezünk, lábunk mozgatórugóját? Mikor ülhetünk a párás ablak előtt és leheletünkre írhatjuk, " Boldog vagyok!" ?
Szeretnék dagadó mellkassal járni és már messziről csilingelni a fityegő elismeréssel. Ami sosem létezett. Vagy csak éppen felénk nézett, azután eltette magát télre.
Mi sosem foglaljuk keretbe cselekedeteinket, mert a kép örökösen kusza lesz a hiányzó ecset vonásoktól.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Egy kirakatbáb gondolatai
Előrenyújtott kézzel tartom a legyezőmet. Piros pillangók gyöngyöt fűznek rajta. Ülök egy nagy, fonott karosszékben. Idétlen, rózsaszín pongyola van rajtam. Lábamat egy lavórban áztatom. Fejemen tornyosulnak a sárga és kék hajcsavarók. Pár kószának titulált tincs, kacéran pihen a homlokomon. A fenébe is, orromat már nagyon nyomja ez a szarukeretes szemüveg. Tokját valaki hanyagul a mahagóni asztalra dobta. Fülcimpámra egy kövér nő, meggyet csíptetett.
Szörnyen festhetek itt!
Rám vigyorog egy felettem függeszkedő majom. Műanyag banánt szorongat és farkánál fogva lóg le egy fáról. Legszívesebben pofon vágnám. Miért bámul állandóan?
De nem tudok mozdulni. Mi történt? Engem ideragasztottak? Vagy beragadtam hazafelé a friss szurokba? Vagy egyszerűen csak megbénultak a végtagjaim? Azt hiszem, minden testrészemet terv szerint rögzítettek. Ez a groteszk mosoly is letörölhetetlen az arcomon. Látom magam az üvegen, így homályosan is szép vagyok. Hasonlítok egy hajas babára, egy olyanra amilyet a játékbolt kirakatában csodáltam kislány koromban. Csak én most óriás vagyok.
De vajon egy gomb nyomásra én is elkezdek sírni, vagy eszeveszetten kalimpálnak a lábaim a levegőben? Belém építettek esetleg egy kapcsolót, ahol csak egy "katt" életre kelt?
Mióta lehetek itt? Úgy tűnik, mintha csizmás és kabátos emberek, és rövid nadrágos, szandálos kisfiú is megállt volna előttem.
Furcsa, nem emlékszem sem a télre, sem a nyárra.
Sokan megállnak. Valaki rám mosolyog és mond valamit egy másik embernek. De nem értem.
Egy negyven és körüli nő, megszokásból felém sandít és tovább indul. Valaki rám mutat és sokáig néz. Szeretném a szeméből kiolvasni a gondolatait.
Egy szép napon kicserélik az árcédulákat, az asztalról, a székről és rólam.
Egy szép napon kicserélik az árcédulákat, az asztalról, a székről és rólam.
Egészen érthetetlen számomra, hogy miért lesznek a hármasokból, kilencesek és a kettesekből, nyolcasok? Ó, bárcsak egy éjszaka átléphetnék az üvegen! Sétálnék a szitáló esőben, hallgatnám a fák koronájának zúgását. Neki támaszkodnék a híd vas korlátjának és belenéznék a tajtékzó vízbe. Hallgatnám a csatornák morajlását, és lennék az, aki megszámolja, hol égnek villanyok.
Aztán újra én köszönteném a reggeli fénnyel a járókelőket a kirakatban. Csodálkozva néznének, hogy miért sáros a pongyolám, és miért csillog a hajamon esőcsepp.
A kirakat rendező pedig új ruhát hozna nekem. Én pedig az üvegen keresztül látnám, hogy milyen piros az arcom és esőillatúnak érezném a bőrömet.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készített: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Söpörnek
A csendes reggeleken, álmos szemekkel megjelennek. Tolják két kerekű kis kocsijukat. Zsíros hajukra, lehelet finoman ráül a köd. Szemük sarkából kipiszkálják az éjjeli csipát, és nagyokat pislognak, hogy szokják az ébredező fényt. Meg - megállnak. Szétnéznek, bár még minden unalmasan üres. Kívülről tudják, hol vannak firkák a falon és általában melyik fánál terül szét egy-egy kutya ürülék. Füttyentenek a Romkertnél a vécés néninek és rekedten teszik fel a mindennapos kérdést:
- Felkeltél, Bözsi?
Ők integetnek elsőnek a buszsofőröknek és bemosolyognak a házak hunyorgó ablakán. Néha megállnak, kotorásznak az eldobott csikkek között. Egy korai járókelőtől gyufát kérnek. Orruk alatt elnyújtanak egy köszönömöt. Nagyokat szippantanak a rövidke csikkből, azt képzelik, a legjobb szivart ízlelgetik. Belefújják a füstöt a városba, az pedig táncra kel a tömbházak labirintusában, felcsavarodik a kéményekre és ravaszul belopakodik az ablak réseken. A szemtelenebbje egy hortyogó Trabant kipufogójába ágyaz meg, hogy amikor reggel egy bajszos, szemüveges a slussz kulcsot a zárba teszi, egy egészségeset pöffenhessen.
Ők pedig, némán szöszmötölnek, a szájukban összegyűlt keserű íz után krákognak egyet.
Narancssárga öltönyükben tisztelegnek, túloldali sorstársaiknak. Cirok seprűikkel megunhatatlanul simogatják a macskaköveket. Néha arrébb löknek egy elfelejtett 10 filléres, de felocsúdva kapnak utána. Elrágott rágógumi, egy fekete gomb, nyomott sörös kupak táncol seprűik alatt.
Most egy ropogó, színes falevél kupac előtt topognak. Tenyerükből tölcsért formálnak és orrukban érzik a forró, alkoholos párát. Zsebük mélyből előkotorják a jó cimborát, a pálinkás butykost. Húznak egy jót belőle és reszelősen nyelnek minden égető korty után.
Aztán..... söpörnek. Lassan, komótosan.
Újra és újra belemásznak a pocsolyákba és kocsijuk kereke sötét csíkot hagy maga után.
Reggel, munkába indulok. Homályosan látok egy narancsszínű kabátot, amint egy fekete, guruló valamit követ. Bánatosan kígyózik számból az utolsó füstkarika. Itt az ideje, hogy a leégett csikket, egy mozdulattal a lábam elé dobjam, és rányomjam a cipőm talpát.
De mire a számhoz nyúlok, meggondolom magam.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Agyonütöttek
Egy légycsapó teste csattan a falon. Érzem a műanyag savanyú szagát. Agyonütöttek.
Körülnézek és beleszagolok a levegőbe. Úgy elrepülnék, de lekötözték a szárnyaimat. A bokámból lassan szivárog a vér. Bőrömben a légycsapó lyukacsai égnek. Elgondolkodom.
Penész zöld színű a szemem, legalábbis mindig ezt mondták a többiek.
Nem is tudom, hogyan jutott ez az eszembe, mikor sebeimmel törődhetnék. Markolom a falat, és a sípcsontomban érzem a zsibbadást. Tisztára úgy csimpaszkodom itt, mint a téli álmát töltő denevér. Mozdulatlanul lógok, fél lábon, akár egy ragadós pókhálóban. Érdekes.
Fordítva látom az asztalt, a széket és furcsa módon, mintha a lámpa is felfele világítana.
Mi is vagyok tulajdonképpen? Egy szemtelen légy. Belemásztam abba az undorító paradicsomos káposztába és csak a nyelvemet érintettem a tál széléhez. Kesernyés ízt nyeltem. Éhes lettem és habzsoltam. Szinte láttam, ahogyan szám két sarkából folyt kifele a piros lé. Lecseppent az asztalterítőre és egy foltot hagyott. Aztán úgy szívódott fel, mint nyáron egy árva esőcsepp. Csészét formáltam a két markomból, abba mertem a forró paradicsom levet. A káposzta darabokat nem tudtam lenyelni, ezért azt kiköptem. Megfogtam egy villát és hadonászni kezdtem a nyelével. Addig erőlködtem, amíg nem kotortam minden káposzta darabot a tál széléhez. Ugyanis utálom, ha zavarnak az evésben.
Az ereimben egyre erősebben kezdett nyomulni a vér, erőt éreztem ébredezni a karomban. Talán a csípős íz adta, innen a nyelvem hegyéről? Milyen furcsa érzés!
Messziről olyan lehetek, mint egy hatalmas buborék. Egy koszfolt, amit meszelés közben a falon felejtettek. Nevetségesnek érzem magam ebben a helyzetben. Vásári bohóc, cirkuszi báb.
Akrobatának képzelem magam, lendítek egyet magamon a szabad lábammal. A halálugrás következik, elhal a zaj, és csak egy dob ütemes pergését hallani.
Tátott szájjal néznek felfelé, szemmel követik a hintázásom. Előre, hátra, előre, hátra.
Szégyenlem magam. Most vettem észre, hogy a publikum nevet. Rajtam nevetnek. Lecsúszott a cipzárt a nadrágomon, és hiába erőlködöm, már a gomb sem megy össze. Mindezt a paradicsomos káposztának köszönhetem.
Aztán egy ócska és poros légycsapó végzett velem. A falon árválkodik egy hatalmas paradicsom tócsa. Most én vagyok hozzá a töltelék.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Lekésett idő
Eszeveszetten futottam. Lihegve nyeltem a párás levegőt. Éreztem, ahogyan a hideg éjszaka leforrázza a fejbőrömet és hajhagymáim reszketve felkiáltanak: - Fázom, fázom!
Bukdácsolva ereszkedtem le a lépcsőkön. Cipőm talpa kongott a kiüresedett folyosón. Útközben szembeköpött a leheletem. Velem repültek a bűzös tócsák és a firkák a falon. Pislákolva árnyékot rajzot egy repedt burájú lámpa, agyamat keresztülszúrta a búgó neon hangja. Náthásan izzadtam a kabát alatt. Halántékomat egy kis kalapács állandóan ütötte és kínlódva átpréselt homlokomon néhány vízcseppet. Légcsövem, kiöklendezte az olajszagú állomás levegőjét. Feltornáztam magam az utolsó lépcsőfokon is. Megálltam.
Szívem ellenkezve dobolt: - Fuss még, szaladj!
Fázom. Előkotrom zsebemből az utolsó szál cigarettámat, rágyújtok. Idegesen pillantok a zöld órára, látom amint egy viasz fehér ujj arrébb tolja a mutatót. Csikorogva összecsókolóznak a fogaskerekek és aztán lassan csúsznak tovább, másik testbe kapaszkodva. Az aszfaltba sáros lábnyomok fagyoskodnak. Gigászi végtelenséggel kacskaringóznak. Legalább lenne valaki, aki itt vár még. Ülhetne egy nagy, barna kendőbe burkolózó, felszántott arcú öregasszony a padon. Talán félek egyedül? Mért kocogtatom meg a bakterház üvegét? Mért torpanok meg hirtelen, amikor a sötét szeme villámokat szórva megkérdezi: - Mit akar?
Elhajítom a cigaretta csikket és bambán nézem a pislákoló papír utolsó kacagását.
Hallgatózom. Mintha valahonnan hallanám egy elrobogó vonat füttyét.
Azóta minden nap megkocogtatom a lépcsőfokokat. Pontosan beállítom az órát.
Várom a hangszóró recsegését és azt, hogy valaki beleszóljon. Cipőm orrával a beton szegély mélysége felett kalimpálok. Szürkére fagyott kezemet szemöldököm fölé emelem. Nézem a fényesen csillogó, végtelen vonat síneket.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Versek felnőtteknek
Dreska Ildikó
Gyermekeimnek
/Ajánlás Hannának és Danának/
Kicsiny kezed redőiben,
melegszik a szívem,
szemeid fényében
virágot bontanak a fák,
mosolyodban alszom és ébredek,
őrzöm a csodát, ezt az életet,
Téged,
aki belőlem lettél.
Álmomban is szeretlek.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Hazavágyom
...most már tudom, hazavágyom,
szememből ragyogva kicsordul
minden álmom.
Botladozva elindulnék,
behunyt szemmel lépegetnék..
Úgy, de úgy mennék....
S, utoljára visszanéznék,
tenyerembe a Világot,
sírva ölelném.
Hazavágyom.
Egy más Világba.
Gyertyafényes gyertyalángba,
sóhajtozó életekbe,
a hófehér szivárvány Végtelenbe.
Oda, hol értik szerető szavam,
hol lelkem ezernyi kérdése,
megválaszolatlan sosem marad,
hol átölel a nárcisz illatú Hajnal,
és az éj betakar,
puha Angyalhajjal.
Hol Isten mosolyogva
hellyel kínál engem,
s fejem ölébe hajtva,
megpihenhet kócoshajú lelkem.
--------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
A csend éneke
melegszik a szívem,
szemeid fényében
virágot bontanak a fák,
mosolyodban alszom és ébredek,
őrzöm a csodát, ezt az életet,
Téged,
aki belőlem lettél.
Álmomban is szeretlek.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Hazavágyom
...most már tudom, hazavágyom,
szememből ragyogva kicsordul
minden álmom.
Botladozva elindulnék,
behunyt szemmel lépegetnék..
Úgy, de úgy mennék....
S, utoljára visszanéznék,
tenyerembe a Világot,
sírva ölelném.
Hazavágyom.
Egy más Világba.
Gyertyafényes gyertyalángba,
sóhajtozó életekbe,
a hófehér szivárvány Végtelenbe.
Oda, hol értik szerető szavam,
hol lelkem ezernyi kérdése,
megválaszolatlan sosem marad,
hol átölel a nárcisz illatú Hajnal,
és az éj betakar,
puha Angyalhajjal.
Hol Isten mosolyogva
hellyel kínál engem,
s fejem ölébe hajtva,
megpihenhet kócoshajú lelkem.
--------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A csend éneke
Lebegni, lebegni,
szállni messze, messze,
nagyot szippantani,
mindent elengedve,
tussal az égre írni,
lüktető szavakat elsírni,
halkan egy vágyat kacagni,
mit nem vehet el senki és semmi,
hol szívem, a végtelenség kikötője,
ajkamon sóhajt a felhők csókjának, édes íze,
hol a végtelenhez is oly közel vagyok,
hisz egy karnyújtásnyira elérem a Napot,
fényével melegen betakar engem,
ő lesz az Anyám, s én egy szendergő kicsiny Gyermek.
Álmomban is szorítom törékeny kezét,
s, szívünkben dúdoljuk a csend énekét.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Karnyújtásnyira
Lebegni, lebegni
puhán szállni,
Ágakon kikötni,
madárfészkekbe látni,
Megfogni egy gólya
hosszú lábát,
Hallgatni fecskék
szárnyának csattogását.
Repülni, repülni
szállni messze, messze,
Nagyot szippantani,
mindent elengedve,
Tussal az égre írni,
lüketető szavakat elsírni,
Boldogan egy vágyat kacagni,
ellopni,mit nem vesz el senki és semmi.
Lehunyva szemem,
fényekkel dobálózni,
átkarolva az időt,
egy hátsózsebbe nyúlni.
Ott szivárványhártyám
a végtelenség kikötője,
Pupillámon, erek úsznak vörösödve.
Karomon a szél
ujjlenyomata,
Felém biccent
egy kőris illata.
Az ágak kosarában,
már oly közel vagyok,
hogy egy karnyújtásnyira
elérem a Napot.
Mindig tisztogatom
az öreg lámpás ragyogó fényét,
hogy csak én tudjam,
mikor, merre néz szét.
Megvárom, míg
bodros haja ősz lesz,
addig ketten őrizzük
az ásító Földet.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Ima
Virág voltál, virítottál, szirmaidban illatoztál,
durva kezek megtéptek, a felnőttek rád léptek,
kis tested csak sajgott, vérzett,
lelked már semmit sem érzett.
Fájdalmadban egy részeg köd képet láttál:
Jött egy fehér kéz, simogatott, becézgetett,
s, újabb szirmok nyíltak a letépettek helyett.
Ha téli éjszakákon fáztál, a csillagok fátylaival várt rád.
Mikor ájultan borultál a tikkasztó Földre,
ő a lábaidnál térdelt, s a Nap megbújt mögötte.
Egy reggelen szobádban ébredtél,
- Leszakítottál? - csak ennyit kérdeztél.
S, ő bólintott csendesen.
- Kóró lettél! - mondták neked.
Beléd rúgtak, eltapostak, szívedig egy öklöt szúrtak,
kétségbeesve kémleled az eget, mert
keresed ott azt a két szemet.
Leroskadva egy magányos pusztában,
csendesen csak ezt kéred:
Adj reményt nekünk és bocsásd meg a mi vétkeinket!
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Érintés
Habok játszanak mutatóujjukkal mosolygó testeden.
S, vízcseppeket lehel rád a remegő szél.
Hagyod, hogy orrodon sikítva futkossanak a napsugarak.
Homlokodon nyílik egy eltévedt virágszirom,
de gyorsan keringőre hívja fel a sós víz sóhaja.
Bőröm, csókot önt egy locsolókannából neked,
S, fülcimpádon elolvad egy forró lehelet.
Görcsösen megkapaszkodik fekete hajadon
egy szőke hajszál.
Homokot szór szemedbe a szél,
és te hagyod, hogy
síneket építve fusson végig arcodon,
a szememből kihajózó óriási könnycsepp.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Karácsonyi vers
Gyújts egy gyertyát
a fenyő édes illatáért,
az asztalra tett forró kalácsért,
Gyermekeid simogató mosolyáért.
Gyújts egy gyertyát
azokért, akik szeretnek és átölelnek,
S, gyújts egy gyertyát azokért,
akik fájón kicsordultak a szemedből.
Gyújts egy gyertyát
ezért a lázasan didergő, árva,
nélkülöző és sokszor szomorú Földért,
ahol élsz, ahol élünk.
Gyújts egy gyertyát
az eső koppanásáért lehunyt szemeden,
a szél zúgásáért,
a víz lágy ízéért,
s, a tenyeredben pihegő pillangóért.
Gyújts egy gyertyát
Szent Karácsony édes éjjelén,
a máért, a holnapért.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Ha egyszer elmész
Ha egyszer majd egy ásító reggelen,
elmész tőlem oly messze,
ahol felhőket karoló hegyek
és kéklő vizek
ölelkeznek lágyan össze,
S morajló vízesések hevesen szakadnak
a végtelen tengerbe,
s ahol gejzírek születnek,
ordítva a Föld meleg öléből...
Egy más helyre.
Ahol vakítóan, rideg gleccserek felett,
vijjogva táncolnak a fáradt szárnyú madarak,
S, ahol a szél zúgása borzolja
A zöld fűszálakat...
Egy más helyre.
Ha egyszer elmész tőlem,
olyan nagyon,
nagyon messze.
Hogy mindazt, mit kerestél
ott talán megleled,
Anyád eltemetett, örök álma
vezeti, hosszú utadon lépteidet.
S, én maradok a jéghideg magányba zárva,
némán ülve egy régi széken,
szobám halott világában.
Teliholdkor, vándor válladra
hajtom, kócos fejem,
S könnyes pilláim alatt,
csak halkan pihegek.
----------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Tavasz
Tavasz, hol egy bolyhos barka
bontogatja álmát,
ahol füttyös madár
a kék ég felé emeli szárnyát,
hol orrodban a napfény ásító illata,
a tenyeredbe hull a tavasz friss lábnyoma.
-------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Neked
Szemedben megláttam életem egyszer,
mikor még szerettél, egy másik életben,
mikor féltettél, óvtál és becéztél,
s, mindig, mindig szemeimbe néztél.
Ott éltünk abban a kis padlásszobában,
ablakunkból átöleltük és belélegeztük Párizst,
minden mámorító zajával.
Emlékszel?
Nyikorgott a dohos padló lépteink alatt,
s, te csak írtál, írtál vadul és lelkesen,
gyertyád fénye, ontotta a verseket,
és lázadtál, és küzdöttél
az életért, a létért,
bíztál, oly mélyen Hittél,
semmitől sem féltél.
Hideg téli éjeken, úgy öleltél engem,
s, csak bámultunk némán a szállingózó fehér hóra
a csendben,
Lelkünk sikítva kulcsolódott össze,
S, lábainknál Párizs öltözött fel hófehér köntösbe.
S lelkünk akkor lehelet szárnyakat növesztett,
s, mi repültünk ketten, csak úgy kézen fogva egyszer,
Madarakkal nevetve versenyt szálltunk,
S pihegve megpihentünk a gyantaszagú fenyőágon.
S, édesen átöleltük akkor, ezt a sóhajtó világot.
S,lásd!
Úgy ölelne téged most is lelkem,
mert minden érzés zakatol, úgy zakatol bennem,
Szorítana, összetörve,
hogy szeret,hogy szeret örökre.
De nem hagyod, mintha félnél,
Mintha csak rajtam keresztül lépnél,
Mintha te már nem hinnél bennem,
Szemedben megláttam életem, egyszer.
S, akkor ágyamra szállt egy kedves Angyal,
S, szólt hozzám bánatos, könnyes hanggal,
Fogta kezem, melegen és szépen,
büszkén nézett rám, fénylő kék szemével.
- Vigyázz rá kedves, vigyázz rá kérlek,
vigyázz a fiamra, még egyetlen egyszer!
- S, kérd meg őt, gyújtson egy gyertyát ma éjjel,
síromra fektessen hófehér virágot!
Hogy szívedből, szívembe lásson,
hogy amit elvesztett, mindent megtaláljon!
Fáj, mégis tovább megyek,
Nem hiszel bennem,
hiába ágaskodik feléd, kicsiny lelkem,
Hiába küzd, hogy elérjen,
sajogva hullik alá egy őszi falevélen.
Az ajtó úgy csukódik, olyan csöndben,
ahogyan egyszer tehozzád eljöttem.
Utoljára simítja homlokod kezem,
s, csak bámulom néma lélegzeted.
S, ha felébredsz nem látod,
hogy ott jártam, hogy könnycseppektől
nedves ágyad.
Hogy ültem, csak ültem olyan csendben,
fogtam kezed, és te nem is érezted.
S, kint csak hullt a hó,
a csilingelő pelyhek,
Isten veled Párizs,
s, ti Angyalszárnyú lelkek.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Gondolataim kínpadjain,
szédítő szerelem,
könnyek peregnek szüntelen,
álmatlan éjszakák,
levelek,
levelek,melyeket te írtál nekem,
arcod a sorok között feldereng,
emlékek,
egy mosoly fátylain át,
szertehulló virágszirmok,
vörösek,
a szív színei,
egy kép,
mi ketten,
amin még nevetsz,
és én is nevetek.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Csend
Csupán ujjaim hegyével
érzékelem mindazt,amit még nem mondtál,
amit mondani fogsz.
---------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
--------------------------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
--------------------------------------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Sír anyád, mikor a fájdalomból,
a fájdalomba szül,
S, keserű könnyek áztatják arcát, ha
fia sírjára dobja a föld utolsó rögét.
A szétszálló porszemek,
mint a Föld búcsúcseppjei,
diófa koporsódon
koppanó hangok,
anyád, görcsös nyögései.
Vérben ázva, verítékben
jöttél a világra,
S, most ereidből nem lesz más,
csak rothadó gyökerek.
Ordítva feleltél anyád
kedves szavára,
Most anyádban ordítanak
a miértek,
hogyanokat okádva.
Márványba vésik arcod mellé,
a néma emberek:
Porból lettél, s
porrá leszel.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
/Az én nagyapám/
/Készítette: Dreska Ildikó/
---------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
/Készítette: Dreska Ildikó/
--------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Ha egy percre....
-------------------------------------------------------------------------------------------------
/2o évesen/
---------------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
/Szüleim/
Szüleimnek
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/
Égig érő gyertyaláng.
Ez vagyok én.
Viasz a vérem,
minden elhaló csepp,
egy másodperccé dermedt pillanat.
Minden csendet omlasztó sercegés,
szívem dobbanása.
Ha vihar messze elkerül,
fényem, vakítóan él.
Sóhajtó, pici fény.
Ez vagyok én.
Aztán ugráló lángomban
vadászik gondolatom.
És máris, csillagom elhaló,
és máris, csak egy szikra lettem?
Halad az idő kereke,
a jelen is messze már,
az óra lassan, lassan körbejár.
És én?
Én csonkig égek.
Két remegő fehér kéz
őrzi csupán fényem.
Két jóságos erő formál
a kicsiből, nagyot.
Egyik anyámé,
másik apámé,
Ők vigyáznak rám, míg el nem olvadok.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Annyira akartam
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/
Célom,
a csúcs meghódítása.
Annyira akartam,hogy sikerüljön!
Kiálló ormokba kapaszkodtam,
nem féltem,
bíztam abban,
elérem a kopasz ormot,
hol minden sivár, kopár.
De mégis
ott lelem meg,amit keresek.
Keresem, az élet értelmét,
és megtalálom,
mert annyira akarom, hogy sikerüljön.
Alattam a tátongó semmi,
felettem a titokzatos jövő,
arcomat üvöltő,
vad szél csapja,
de én rendíthetetlen vagyok,
összes erőmet összeszedve,
mászom, mászom
a kőfalon.
Húsomba keselyűk marnak,
vérem színezi a követ,
de én csak előre megyek,
mert a jelenre gondolni,
nem merek.
Ujjaim halottan markolnak a semmibe,
behunyom a szemem,
ömlenek a kis kövek,
őrült halál alattam,
és én hiába akartam,
hogy sikerüljön,
cél nélkül
a mélybe zuhantam.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Diák voltam
/Ajánlás régi középiskolámnak, kedves tanáraimnak és osztálytársaimnak, és persze legjobb barátnőmnek Timesnek/
/Gondolatok a fejemben 18 évesen/
Elkoptatott padokon, bevésett nevek,
rajzok, titkos üzenetek, vörös szívek,
nyikorgó katedra, hol álltam,
feleltem és vártam,
merre kanyarodnak majd a tollszárak?
Jeleket őriz a fekete tábla,
a kréta is fekszik, munkára várva,
szívemben itt zsongnak az oktató szavak,
könyvek megannyi során, a szemem szaladt.
Hányszor keltett életre a csengő megváltó szava,
melyre fájdalmasan válaszol most,
szívem minden kapuja.
Oly gyorsan repül el az ifjúság,
elmúlt a gyertyafényes szerenád,
lám, könnycsepp becézi bolondos kedvem,
a szeretet virágaival búcsúztattak engem.
Intett felém tanár, diák,
S, mind ki kedves,
viszontlátásra véd diák!
Más hajóra szállsz,
más szelek feszítik vitorlád,
de mindig legyen,
csendes a tenger.
Szótlanul fogadtam a meleg kézfogásokat,
átéltem utoljára,
az édes gyermek álmokat,
de már felnőtt szemmel
tűzött rám a nap,
éreztem bőrömön
a visszaváró pillantásokat.
Emlékszel?
Búcsúzóul csak azt feleltem néktek:
Isten veletek, kedves diákévek!
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Én/
Korváltás
/Gondolatok a fejemben 24 évesen/
Megfeszült inakkal, a világra ordítottad magad,
anyád hallotta meg első, kimondott szavad.
Megtanultál gyermek lenni, s játszani magad,
barátaid lettek, kik értették szavad.
Buzgón tanultál, hogy kihúzhasd magad,
de néha a tömegben elhalkult a szavad.
Buzgóságodban nem döntött más, csak magad,
az oltár ma is visszhangozza a szavad.
Gyermeket szültél és anyának tarthattad magad,
a gyermek, tejként itta, minden oktató szavad.
Egy képen az unokád, éppen olyan, mint valaha magad,
remegő szeretet minden egyes szavad.
Ha a tükörbe nézel, már másképpen látod magad,
most már az Isten hallgatja a szavad.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Húsz év múlva
/Gondolatok a fejemben, 24 évesen/
Húsz év múlva, ha találkozunk,
majd újra együtt álmodhatunk.
Más partokon kötött ki hajónk,
más szellő volt,mely szívünkig dalolt,
más arccal tekintünk a szemekbe,
más ujjak tapadnak, remegő kezedbe.
Ifjúságunk aranyszálain repülünk,
hisz húsz év múlva is együtt leszünk.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Könnyek Istenhez
Könyörgő hangok szálltak udvarod habjain,
kint a csillagok sírva néztek,
a feléd forduló arcokat kémleléd,
utadon, fénylő kereszt jelent meg az égen.
Haldokló ágya mellett ültél,
ruháid fátylai égő testet hűsítettek,
kék eres kezed, felszárított
minden fájdalom cseppet.
Néma éneked altató,
meleg hangod nyugtató,
könnyed, sebeket gyógyított,
bőröd hegeket forrasztott.
Szíved dobbant, szíve helyett,
érintésedre lüktettek a kis erek,
tested volt, teste melege,
szemedtől lett könnyes, két szeme.
Könyörgő hangok szálltak udvarod habjain,
mind a csillagok sírva néztek,
a feléd forduló arcokat kémleléd,
utadon, fénylő kereszt jelent meg az égen.
Meghallgattál egy gyermeteg imát,
kezedbe vetted a Bibliát,
felénk emelted jóságos kezed,
értünk élsz, értünk halsz,
Hiszem.
--------------------------------------------------------------------------------
Köd
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Felhők verejtékében fürdik
arcod
minden sejtje, izma,
előtted
alaktalan semmikkel
kering a levegő.
Homály mindenütt,
homály benned is.
-------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
---------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Mi ketten
/Gondolatok a fejemben, 19 évesen/Gondolataim kínpadjain,
szédítő szerelem,
könnyek peregnek szüntelen,
álmatlan éjszakák,
levelek,
levelek,melyeket te írtál nekem,
arcod a sorok között feldereng,
emlékek,
egy mosoly fátylain át,
szertehulló virágszirmok,
vörösek,
a szív színei,
egy kép,
mi ketten,
amin még nevetsz,
és én is nevetek.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Csupán ujjaim hegyével
érzékelem mindazt,amit még nem mondtál,
amit mondani fogsz.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Elmész?
/Gondolatok a fejemben, 19 évesen/
Előtted ismeretlen
utak,
hegyek,
folyók,
életek,
végtelenek.
Hajad, szőke fátylával
integet a szél nekem.
Hátranézel,
tekinteted minden elárul,
elhiheted.
Mosolygok,
amikor szemedhez emeled
remegő kezed.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Jel a homokban
/Gondolatok a fejemben, 19 évesen/
Ujjaim hegyével
szívet formáztam a homokba.
Nedvesen simult a bőrömhöz,
éreztem a vibrálást,
amikor a szívbe,
monogrammunk került:
A miénk!
Addig néztem,
míg egy hullám
térdeimhez nem simult,
és elmosott
a kis homokszemekkel együtt:
Engem és Téged.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Ezt neked írom
/Ajánlás V.R.-nak/
/Gondolatok a fejemben 2o évesen/
Fotocellákba vésett arcodat
szemeimbe festették az Angyalok,
barna víztükörben,
szívünk sajogva ragyog,
kezem, kezedbe úgy simult,
mint életünk fátyla,
édesen simogat, puha szorítása.
Tudom,hogy néha rossz vagyok,
mikor az összerágott
szavakat próbálom
megemésztetni veled,
de mint a bűnbánó kisgyerek,
két kézzel dörömböl cellájában a szívem.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
A titkok kertjében
/Ajánlás V.R.-nak/
/Gondolatok a fejemben 19 évesen/
Testem, tested pórusaiból lélegzik,
elbicsakló hangok csapódnak össze felettünk,
izzó kapun hatolsz a fény felé,
mely lehúz, befed,
és egy kilincs a földre hull.
Titkaim kertjébe jutsz,
a legszebb kincsek rejtekébe,
elégedett pillantásaink,
remegnek a levegőben.
-----------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
A másvilág szülöttje vagyok én
/Gondolatok a fejemben 22 évesen/
Idegen- e táj,
Idegen- e sóhaj, mit hoz a szél,
Idegenek a fák,
mik hazafele bólintgatnak felém.
Idegen a Nap,
Idegen-e fény,
mit a csillagok gyújtanak,
szerteszét.
Idegenek a felhők,
idegen, mert nem foghatom
a vajúdó természet kezét.
Idegenek az Emberek,
Idegen szívek dobognak,
mikor lopnak, gyilkolnak,
Idegen, vad szemek
szikráznak felém,
ha könyörgő mosolyom,
küldöm mindenfelé.
Idegen a Föld,
Idegen az Anya,
ki gyermeket ölt,
Idegen az Isten,
ha teremtés előtt nem mos kezet,
Idegen,
fájón idegen a Világ,
mert meghalt a szeretet.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Sziklák csobbanása
/Gondolatok a fejemben 25 évesen/
Ügető vízparipák muzsikája,
vízesést épített pitvaromig.
Csobogó víznyelv simogatta kezem,
mikor ujjaim közül kicsúszó testét érintettem.
Csillogó pisztráng kergetőzött amott,
majd habos bölcsőben ringatózott tovább.
és reggel
Sziklák csobbanását dalolta egy
langyos szellő,
mikor itthon ültem,
lépcsőnk peremén.
------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Születés és halál
/Gondolatok a fejemben, 2o évesen/
Ott a gyertyánok alatt,
ott, hol lábam mellett a kis csermely szaladt,
Ott, hol a fény, puha ágy moha illatát csepegtette,
Ott, hol kedves őz szemek néztek remegve,
Ott leltem sírodra,
Ott térdeltem bölcsőd felett,
hová az idő spórákat csepegtetett.
S jászolod felett, mint a három király,
kézenfogva álltak,
és lenéztek ránk a fák.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Miért születtél?
/Gondolatok a fejemben, 19 évesen/
Isten, azért teremtett gyermekévé a Földön,
hogy neki és fiainak élj, és ne magadnak.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Bennem élsz
/Ajánlás V. R.-nak/
/ Gondolatok a fejemben 2o évesen/
Mosolyogsz rám a szürke házak falain,
csak nézel, nézel rám a fehér könyvlapon,
S, mint nyitott kabátom ujjába a szél,
Beléd kapaszkodik minden gondolatom.
Egyszer kósza gyermek csavargó szívem,
Majd botladozó,megfáradt öreg,
Kereshetem bozontos gyökereit,
Valahol, az idők kezdetén, talán meglelem.
Mikor ajtód kilincséhez és a kezem,
Vér szökik ujjaim hegyébe, megremegek,
Mint, gyenge villám és testem ütközete,
Fejbe vág áramod lángtengere,
Ha a hűs vízzel találkozom, hogy a szomjamat oltsam éppen,
Minden elnyelt cseppjében, a te csókodat érzem.
S, a téli eresz fészke alatt, megbújva a sötétben,
Érzem szád remegését, a fagyosan olvadó jégben.
Egy visszapillantó tükörből, visszanézel rám,
Olyan, mintha te integetnél ott, a busz homályos ablakán.
Testemen, aznapi ruháim forró délibábja bizsereg,
Mintha beleszőtték volna redőibe a kezed.
Este álmodozva, párnámba temetlek,
Az ágy szélére húzódom, hogy elférj mellettem,
Hallom nyugodt lélegzeted,
Álmodom, hogy homlokomra egy "Jó éjszakát" lehelsz.
Majd mikor a Nap, sugaraival integet,
Karodban talál a reggel engemet.
Mert benne élsz te,
minden elvétett lépésemben,
elkésett kérdésemben,
lázongó érzésemben,
minden kapkodó lélegzetemben,
dobozba zárt, elrejtett fényekben,
nekem temetnek a csavargó éjjelek,
és a lágy,hajnali szellők, nekem ébresztenek.
Bennem élsz,
akár egy albumban a képek,
S, kis szívem kapujában,
ott állsz,
és csak
nézel.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Párhuzam
/Gondolatok a fejemben, 19 évesen/
a fájdalomba szül,
S, keserű könnyek áztatják arcát, ha
fia sírjára dobja a föld utolsó rögét.
A szétszálló porszemek,
mint a Föld búcsúcseppjei,
diófa koporsódon
koppanó hangok,
anyád, görcsös nyögései.
Vérben ázva, verítékben
jöttél a világra,
S, most ereidből nem lesz más,
csak rothadó gyökerek.
Ordítva feleltél anyád
kedves szavára,
Most anyádban ordítanak
a miértek,
hogyanokat okádva.
Márványba vésik arcod mellé,
a néma emberek:
Porból lettél, s
porrá leszel.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Nagypapámnak
/Ajánlás papikámnak/
/ Gondolatok a fejemben 22 évesen/
Mindig virágokból szőtt kertben álltál.
Emlékszel még?
Mintha odafestettek volna.
Mikor megláttál, nagyot nyeltél
de egy mozdulatot,
mégis elvétettél.
Szemed a könnyek tengerében kéklett,
Unokáidat fátyolba temetve nézted.
Oly sokféleképpen láttalak,
mint a szálló felhők,
egy-egy repülő madarat.
Voltál már nagy, erős ember,
mikor én megszülettem,
tenyeredben elveszett a kezem.
S, mint a vándor, ki a poros,
hosszú úton megéhezett,
egy kis batyuba csomagolva,
zsebedben tartottál engemet.
És voltál összetört, apró, ősz öreg,
akkor én voltam az óriás,
és te egy világra jött kisgyerek.
Fáradtan integetett felém a szemed,
a harmatos reggelt szitáltam volna
homlokodra, de
nem lehetett.
Bárcsak, én lehettem volna akkor
barna tokban egy szemüveg,
mert én altatót dúdoltam volna neked.
De mégis ott voltam,
megbújva, csendesen,
hogy mindig foghassam a kezed.
És te tudtad jól,
Inged ujjába szőtte Isten,
a gyermekeidet.
------------------------------------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Hiányzol
/Ajánlás V. R.-nak/
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Bennem remeg egy szó: Hiányzol!
Mért van az, hogy nélküled júliusban is fázom?
Lassan araszol a Nap az égen,
komótos öreg, mikor lenyugszik,
s, mikor felébred.
Tegnap mentél el,
de én már érkezésed várom,
átkulcsolt térddel kártyázom a magánnyal,
de vesztek,
mert üres vagyok nélküled.
Próbálom átkiabálni a csendet,
menekülve keresem a város zaját,
De minden sarkon kalapot emel a csend,
és sóhajt felém a koldus némaság.
Azt hittem, felnőttem már,
de tévedtem, ó nagyon!
Hiszen én még meg sem születtem,
mert nélküled nem láthatok és nem hallhatok.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
December 31.
/ Gondolatok a fejemben 19 évesen/
Nemsokára éjfél.
Az idő, az év utolsó hajszálán piheg,
ujjai között komótosa végigpergeti és
egy sóhaj hátára ül.
Meghúzódtam egy sarokban,
belekacsintok a lámpafénybe és
tudom, hogy ma is ugyan úgy ragyogna a csillagok.
Mégis, hűvösebb ez az éjszaka.
Megcsap a szél, amikor ez a nap is
sarkon fordul, és aztán elmegy.
Hány boldog mosoly és
megfagyott könnycsepp
kerül a kosarába?
Hány kinyílt és kihunyt fényt visz el?
Jó lenne szembeülni a tükörrel,
szembesíteni magam, magammal.
Tűt szúrni szavaimba, lépéseimbe.
Lenézni fentről - e parányi testre,
megpróbálni a rám szabott ruhát,
ha szorít, elhajítani és
újat kérni az Istentől.
Milyen furcsa,
furcsa, hogy a szobrász
ékével megint lepattintott
rólam egy darabot.
Persze, ezt nem látja senki,
csak én tudom.
Így
egyedül,
ráfekszem a sötétre,
kiszorítom belőle a szuszt.
Ő csendesen rágyújt,
érzem a kesernyés dohány szagot,
felém nyújtja a mikrofont,
mintha azt kérné,
mondjak el mindent.
Én pedig
kipirult arccal
teszek hitvallást,
eddigi életemről.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Bántottak
/Gondolatok a fejemben, 20 évesen/
Fejemhez vágnak egy vázát.
Már régen kiszáradt.
Orrom előtt, szirmaira morzsolnak
egy vérvörös rózsát,
valamikor tőle kaptam.
Lábaim elé szórják szekrényemből
az összes ruhát.
Ebben ölelt át először.
Kitépik a könyvlapokat,
kicsordulnak szememből a versek.
Gyógyszerek gurulnak szanaszét,
már nem kapok éhesen utánuk.
Kitörik az ablak üvegeket,
fázom.
Kár, hogy elmentek.
------------------------------------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Mindig így
/Ajánlás V.R.-nak/
Még testemben érzem tested ízét,
és csókod nyomát az arcomon,
átkulcsolt szívünk egyszerre dobban,
pihegve fekszünk a mézédes homokon.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Ha egy percre....
Ha egy percre én lehetnék az Isten,
vagy felhőkben egy szál virág,
Tested, magamra ölteném,
mint egy vasárnapi új ruhát,
és nézném az embereket,
a Te szemeiden át.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Húsz éves kérdés
/Gondolatok a fejemben, 20 évesen/
Tűnődöm.
Valóban naponta építek
és eltitkolom ösztöneim,
hogy egyszer mámorosan kiokádjam őket?
Hogy józanul újragondoljak mindent,
mikor feltör bennem egy hideg vizű kút,
s, én kupámat nyújtsam,
- Igyatok barátok, igyatok ellenségek!
Közben pedig hosszasan kezet fogunk?
Hogy sajnáltassam önmagam,
s,mind hozzám csatolt társaim?
Mindazt, mit nem tehettem
vagy csak elmulasztottam?
Ki tudja megmondani nekem,
feltaláljam - e pazarul berendezett
gondolatrendszerem,
vagy csukjam be az eső zörgette ablakot,
kuporodjak a kandalló fényénél
és melegedjek tűzbe hajított magamtól?
---------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Úgy hittem
/Ajánlás V. R.-nak/
/ Gondolatok a fejemben, 21 évesen/
Hozzám nőttek karjaid,
csak így tudtuk átkarolni a fák törzsét,
számra nőtt a mosolyod,
így feküdtünk és beszélgetett a szemünk,
ujjaink szorosan összefonódtak,
mintha azt akarták volna mondani:
nem engedlek el!
Csend volt.
Elszállt felettünk egy füstkarika,
aztán még egy.
Csend volt.
Csak pici szívek zakatoltak,
a mi szíveink.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Volt egy álmom
/Gondolatok a fejemben 21 évesen/
Volt egy álmom, semmivé lett,
Volt egy életem, elvették tőlem,
Volt egy árnyékom, nem kísér többé,
Volt egy testem, ki nem melegít,
Volt egy kisfiú, ki meg sem született,
Volt egy virágom, mi nem nyílt ki soha,
Volt egy kertem, de nem gondozta senki,
Volt egy álmom, mi sosem létezett.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Ajándékok titka
A szépség nem a tökéletes vonásokból tükröződik,
hanem az arca festett jóságból, és a tiszta tekintetből.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Miért?
/Gondolatok a fejemben, 22 évesen/
Lassan és fáradtan
hullik ki szememből
egy kép, ahol féltve átölelsz.
Őrzöm a szemed
és tekinteted,
mi, még a képen is szeret.
Egy hegy, ahonnan
csak a miénk volt a Világ,
elszáradt rózsa és
sok mosolygó virág,
lágy víz arcomon,
hűs tenyered nyoma,
a csókok, az ölelések,
a szerelem sóhaja.
Kacagásunk és ölelkező könnyek,
bőröd illata, lehunyt szemed a csöndben,
egy élet, mit megálmodtunk TE meg ÉN,
lehull a fáról, mint egy megfáradt levél.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Álom a mezőn
/Gondolatok a fejemben 23 évesen/
Szemével átöleli a végtelen mezőt,
némán szól a nyáj kolompja,
illatos szellő suhan át kalapján,
feje felett elrepül egy fehér gólya.
Édesapám ingujjában,
cigány tücskök ciripelnek,
cipője vén talpa alól,
szorgos hangyák menekülnek.
Fűzfák, szomorú árnyékában,
lesz a déli harangszó vacsorája,
eldőlve a puha fűben,
feje alatt álom párna.
------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Ma már csak emlék
11 évesek voltunk
11 évesek voltunk
/Örök emlékül minden osztálytársamnak és ismerősömnek aki meghalt a Székesfehérvár, Szárazréten történt vasúti balesetben/
A gyermekkor virágos kertjében
meleg, barna szemek kacsintanak,
barátságos mosoly hívogat,
puha kis kéz érinti a kezem,
az első szerelem.
Szívből jövő kacagás,
sok-sok játék,
az osztályelső,
a példakép,
mennyi emlék.
Egy vészjósló csapás és megváltozik a világ!
Ordító csattanás,
sietés, rohanás,
kerekek lassú kattogása,
ércek süket sikítása,
zuhanás,
a szív remeg,
testetlen, üres emberek,
elhaló jajgatás,
haláltusa,
autó éles szirénája,
barna csatos iskolatáska,
a kék borítós füzet,
mellette a gazdája,
a letakart kisgyerek.
Márvány takaró a halál,
piros virágok hűsében,
címzett nélküli üzenetek,
egy mosolygó fénykép,
üresen maradt iskolapad,
ez ő.
Már messze van nagyon,
néz rám a homályos üvegfalon,
a gyermekkor,
amely elhalványodott.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Sivatag
/Gondolatok a fejemben, 13 évesen/
/Gondolatok a fejemben, 13 évesen/
Kihalt frekvencia,
apró homokszemek
hatalmas tengerként.
Aranysárga, forró tűzben izzik a kábító lég,
Fullasztó légszomj a remegő levegőben.
A szem messze ellát,
de az ég is sárga már,
bármerre néz körül,
csak homokra talál,
csak sivatagra talál.
Egy ember! Egy zarándok!
Cserepes ajka vizet keres,
lába, kiszáradt farönk,
teste lihegő hús.
Kétségbeesetten megáll.
Messze ellát,
az ég is sárga már.
Bármerre néz körül,
csak homokra talál,
csak sivatagra talál.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Szüleim/
Dreska Ildikó
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/
Égig érő gyertyaláng.
Ez vagyok én.
Viasz a vérem,
minden elhaló csepp,
egy másodperccé dermedt pillanat.
Minden csendet omlasztó sercegés,
szívem dobbanása.
Ha vihar messze elkerül,
fényem, vakítóan él.
Sóhajtó, pici fény.
Ez vagyok én.
Aztán ugráló lángomban
vadászik gondolatom.
És máris, csillagom elhaló,
és máris, csak egy szikra lettem?
Halad az idő kereke,
a jelen is messze már,
az óra lassan, lassan körbejár.
És én?
Én csonkig égek.
Két remegő fehér kéz
őrzi csupán fényem.
Két jóságos erő formál
a kicsiből, nagyot.
Egyik anyámé,
másik apámé,
Ők vigyáznak rám, míg el nem olvadok.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Annyira akartam
/Gondolatok a fejemben, 16 évesen/
Célom,
a csúcs meghódítása.
Annyira akartam,hogy sikerüljön!
Kiálló ormokba kapaszkodtam,
nem féltem,
bíztam abban,
elérem a kopasz ormot,
hol minden sivár, kopár.
De mégis
ott lelem meg,amit keresek.
Keresem, az élet értelmét,
és megtalálom,
mert annyira akarom, hogy sikerüljön.
Alattam a tátongó semmi,
felettem a titokzatos jövő,
arcomat üvöltő,
vad szél csapja,
de én rendíthetetlen vagyok,
összes erőmet összeszedve,
mászom, mászom
a kőfalon.
Húsomba keselyűk marnak,
vérem színezi a követ,
de én csak előre megyek,
mert a jelenre gondolni,
nem merek.
Ujjaim halottan markolnak a semmibe,
behunyom a szemem,
ömlenek a kis kövek,
őrült halál alattam,
és én hiába akartam,
hogy sikerüljön,
cél nélkül
a mélybe zuhantam.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
/Ajánlás régi középiskolámnak, kedves tanáraimnak és osztálytársaimnak, és persze legjobb barátnőmnek Timesnek/
/Gondolatok a fejemben 18 évesen/
Elkoptatott padokon, bevésett nevek,
rajzok, titkos üzenetek, vörös szívek,
nyikorgó katedra, hol álltam,
feleltem és vártam,
merre kanyarodnak majd a tollszárak?
Jeleket őriz a fekete tábla,
a kréta is fekszik, munkára várva,
szívemben itt zsongnak az oktató szavak,
könyvek megannyi során, a szemem szaladt.
Hányszor keltett életre a csengő megváltó szava,
melyre fájdalmasan válaszol most,
szívem minden kapuja.
Oly gyorsan repül el az ifjúság,
elmúlt a gyertyafényes szerenád,
lám, könnycsepp becézi bolondos kedvem,
a szeretet virágaival búcsúztattak engem.
Intett felém tanár, diák,
S, mind ki kedves,
viszontlátásra véd diák!
Más hajóra szállsz,
más szelek feszítik vitorlád,
de mindig legyen,
csendes a tenger.
Szótlanul fogadtam a meleg kézfogásokat,
átéltem utoljára,
az édes gyermek álmokat,
de már felnőtt szemmel
tűzött rám a nap,
éreztem bőrömön
a visszaváró pillantásokat.
Emlékszel?
Búcsúzóul csak azt feleltem néktek:
Isten veletek, kedves diákévek!
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
/Gondolatok a fejemben 24 évesen/
Megfeszült inakkal, a világra ordítottad magad,
anyád hallotta meg első, kimondott szavad.
Megtanultál gyermek lenni, s játszani magad,
barátaid lettek, kik értették szavad.
Buzgón tanultál, hogy kihúzhasd magad,
de néha a tömegben elhalkult a szavad.
Buzgóságodban nem döntött más, csak magad,
az oltár ma is visszhangozza a szavad.
Gyermeket szültél és anyának tarthattad magad,
a gyermek, tejként itta, minden oktató szavad.
Egy képen az unokád, éppen olyan, mint valaha magad,
remegő szeretet minden egyes szavad.
Ha a tükörbe nézel, már másképpen látod magad,
most már az Isten hallgatja a szavad.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
/Gondolatok a fejemben, 24 évesen/
Húsz év múlva, ha találkozunk,
majd újra együtt álmodhatunk.
Más partokon kötött ki hajónk,
más szellő volt,mely szívünkig dalolt,
más arccal tekintünk a szemekbe,
más ujjak tapadnak, remegő kezedbe.
Ifjúságunk aranyszálain repülünk,
hisz húsz év múlva is együtt leszünk.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
/Gondolatok a fejemben, 20 évesen/
Könyörgő hangok szálltak udvarod habjain,
kint a csillagok sírva néztek,
a feléd forduló arcokat kémleléd,
utadon, fénylő kereszt jelent meg az égen.
Haldokló ágya mellett ültél,
ruháid fátylai égő testet hűsítettek,
kék eres kezed, felszárított
minden fájdalom cseppet.
Néma éneked altató,
meleg hangod nyugtató,
könnyed, sebeket gyógyított,
bőröd hegeket forrasztott.
Szíved dobbant, szíve helyett,
érintésedre lüktettek a kis erek,
tested volt, teste melege,
szemedtől lett könnyes, két szeme.
Könyörgő hangok szálltak udvarod habjain,
mind a csillagok sírva néztek,
a feléd forduló arcokat kémleléd,
utadon, fénylő kereszt jelent meg az égen.
Meghallgattál egy gyermeteg imát,
kezedbe vetted a Bibliát,
felénk emelted jóságos kezed,
értünk élsz, értünk halsz,
Hiszem.
--------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Felhők verejtékében fürdik
arcod
minden sejtje, izma,
előtted
alaktalan semmikkel
kering a levegő.
Homály mindenütt,
homály benned is.
-------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Este
Este
/Gondolatok a fejemben, 19 évesen/
Feketére mázolt lepedőn,
csillogó macskaszemek,
a sötét hangjai
lebegnek,mint a szellemek.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Káosz
/Gondolatok a fejemben, 19 évesen/
A törhetetlen porcelán
homályosan remeg.
Ülök egy széken.
Csigák másznak felettem,
házaik nélkül.
Fekszem az ágyon.
Kerekek kétségbeesett sikítását
hallom a garázsban.
Állok.
Talpam, mézédes homok égeti,
eltaposott légy vére csepeg az asztalra.
Kórház.
Minden olyan, mint a hullámvasút,
az orvosok zsebében, virág nyílik.
Újra az ágyban.
Álmomban mézet eszem,
azt mondják, ettől okosodni lehet.
-------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Torockó
Ahol az én sírom,
ahol az én ágyam,
ahol- e Földre
leteszem párnámat,
begombolom álmom,
s, én csak csodálom,
a szememből kicsorduló
hófehér virágot.
---------------------------------------------------------------------
Torockó
Ahol az én sírom,
ahol az én ágyam,
ahol- e Földre
leteszem párnámat,
begombolom álmom,
s, én csak csodálom,
a szememből kicsorduló
hófehér virágot.
---------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Szívcsere
/Gondolatok a fejemben, 17 évesen/
Rostonsült szíved,
szeretetben füstölög,
izzó parázs,
szénné égeti,
a szeretetből hamu lesz,
urnába temeted a kis tetemeket,
sírsz,
aztán új szívet veszel.
----------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Gyász
Arcodra fagyott múmiákban
didereg benned a bánat.
Hidegek a falak,
koldus lelked sóhajtva elfásul,
remegnek benned a szavak.
----------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
-------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
didereg benned a bánat.
Hidegek a falak,
koldus lelked sóhajtva elfásul,
remegnek benned a szavak.
----------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Boldog új évet 2ooo-ben!
Bömbölő láva hömpölyög,
ózontörmelékek huhognak a légkörben,
azt mondják, a Föld törmelékeit
stoppolja valaki,
azt üzenik,
reggelinél az asztalunkra hull,
egy atombomba tervrajza.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A legjobb színész
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Eljátszom, hogy nevet a szám
s, könnycsepp szánt barázdát arcomon,
hogy szívem fonja az álmokat,
s, hogy jó veled, ó nagyon!
Moliéret játszom, hogy unalom felhőt űzzek,
hisz a Kényeskedők a kedvenc színdarabom,
szórakoztatlak, mint a bohóc,
a fehér botos vakot,
s, eljátszom, ha tapsol a közönség:
hát boldog vagyok, ó nagyon!
--------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
18. születésnapomra
/Ajánlás, magamnak/
Egy pici, fényes csillag rejtegeti tekinteted,
mivel a végtelenből magadra nézel.
Csendesen dúdolsz egy dalt,
pengeted múltad húrjait,
fejed felett, mint elmúlt évek
tornyosul egy eljátszott élet.
A jövő fényei, mint álomképek lebegnek,
ha magadról mesélsz,
a szavak benned remegnek.
Mit hoz eléd a tátongó Világ?
Nem sejtheted.
Fogadd el mindig a szavát,
a jó előtt hajts fejet!
Nézd a kék puszta eget.
Nevess, nevess, nevess!
Ha lehullnak a csillagok,
a magadét, sose keresd!
Tizennyolc susogó gyertya ég,
mint megélt apró életek,
újabb szálak gyúlnak,
fényesek, mosolygón édesek.
Pici fényekből építenek egy nagyot,
suttognak neked egy dalt,
ami így szól:
Boldog születésnapot!
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Használati utasítás
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Ragacsos légypasztával kenjük be.
Öt percig száradni hagyjuk,
majd valódi szovjet cipőkefével fényesítsük,
az ízelt lábmaradványokat,
lengőbetétes ronggyal távolítsuk el.
------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
/Gondolatok a fejemben, 22 évesen/
Döglött légy szagolja az aszfalt porát,
méz csorog a kicsorbult pohárból,
Parázsló cigarettát nyomnak bőrömbe,
Köldökömbe dugom a vasalózsinórt.
-----------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Egy kanál vízben fuldokolva
kapufát találtam,
Kisütött a nap
a szédülten kergetőzőkre.
Egy kanál vízben fuldokolva,
buborékokat leheltem.
Az eső illatában
izzadtak a madarak.
Egy kanál vízben fuldokolva
a jég alatt,
leesett a hó,
a zavaros iszapra.
-----------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Hangszertusa
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Egy nagybőgő idiótán dülöngél,
Egy hegedű tokja könnyektől nedves,
Egy gitár özvegyasszonyt kerget,
Egy dob fél kilogramm kenyeret morzsol,
Egy cintányér sminket kever,
Egy cimbalom ugráló szöcskét vág fejbe,
Egy trombita nagyot köp és elmegy,
Egy kürt felhúzza a vitorlát,
Egy szaxofon az agancsát elhagyja.
Egy nagybőgő, egy hegedű, egy gitár,
egy dob, egy cintányér, egy cimbalom,
egy trombita, egy kürt, egy szaxofon
a szemétkosárba kerül.
--------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Rossz kőműves munka
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Téglákból
kirakott
aktusokból
gitárok
menetelése
szól.
A
vakolat
megrongálódott.
Dob
sikolya
pereg
a
falról.
-------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A kaktusz
/ Gondolatok a fejemben, 17 évesen/
Bárányhimlős, zöld, adidas melegítős alakok,
melyekbe egy darázs fullánkját döfte,
aztán járványosan, bibircsókszerű pattanások nőttek
a bárányhimlő kollekciók tetején.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Kákicsok
/Gondolatok a fejemben, 18 évesen/
Sárga, napernyők, ropogós tartóoszlopon.
Ragacsos kutyatej kocsma.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Ádáz harc, a narancsokkal
/Gondolatok a fejemben 20 évesen/
Csapzott narancs gerezdek morgolódnak,
összehúzott orral fintorognak,
nyelvemmel pofont legyintek,
- Csend legyen már, a mindenit!
Ők meg kalapot emelnek és
prüszkölik szanaszét a C vitamint.
---------------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------------
Versek gyerekeknek
Dreska Ildikó
Álmodozó gyermek
De szeretnék falevél lenni,
ősszel, piros színekben fürödni.
Szállni, szállni ágról, ágra,
Lepihenni puha moha ágyba.
De szeretnék kémény lenni,
Téli estéken füstöt pöfékelni,
Beszívni a Nap szikrázó fényét,
Ringatni egy fehér gólya fészkét.
De szeretnék pici veréb lenni,
Felborzolt tollal, morzsát csipegetni,
Szürke tollruhában, egy eldugott sarokban,
Álmosan kacsintgatni kicsi ablakokban.
-------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Hol lehet?
A sivatag homokjában?
Kabátom varrt ujjában?
Piros alma magházában?
Egy csiga - biga házában?
Zsebemben vagy kezemben?
Cipőm orrán, skatulyában?
Gólyafészekben, füstös kéményekben?
Kint a mezőn?
Fűillatú legelőn?
Erdőben, patakok medrében?
A csillagok kelyhében?
Kecske körmön?
Üveg hegyen?
Hol rejtőzik?
Merre lehet?
-------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Repülés
Holló szárnyán,
tölgyfa ágán,
erdők felett
szállok én.
Kecskebékát,
piciny házat,
szántóföldet
látok én.
Kezet fogok Napocskával,
üdvözlöm a Csillagot,
biccentek én a felhőknek,
fent, fent,
itt fent vagyok.
---------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
---------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Mért hosszú a gólya lába?
Mért hosszú a gólya lába?
Hogy elmehessen gólya bálba.
Gólya bálban iszogatnak,
békacombot ropogtatnak.
Mért hosszú a gólya lába?
Hogy elmenjen a gólyabálba.
Gólyabálban víg a zene,
- Gólya prímás, mindent bele!
Mért hosszú a gólya lába?
Hogy elmenjen a gólya bálba.
----------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Egérnóta
Cini, cini, cini, cin,
Egér vagyok! Hi-hi-hi!
A jó meleg egérlyukban,
Hintaszékben szundítottam,
De aztán jött macska János,
Bajszomon penderítettem,
legyen jó huszáros.
Elővettem kardocskámat,
megitattam hosszú szőrű sajt paripámat,
elcincogtam csatadalom:
- Macskát fogok, Macskalakon!
Macskalakon, macskalányok
félve nyávogtak az ablak párkányon.
- Én vagyok az Indijános!
- Gyere elő macska János!
- Hadd húzzalak kardocskámra,
megeszlek ma vacsorára!
Ide vágtam, oda csaptam,
fényes kardom megforgattam.
- Macska János elbújt talán?
- Nem látom, a rézangyalát!
Csak egy sötét hegyet látok!
Azt hiszem ez macska János!
Szemeit villogtatta,
óriás fogait csattogtatta.
Inamba szállt bátorságom.
- Ilyen nagy vagy, macska János?
- Jobb nekem, kis otthonomban,
hintaszékben, egérlyukban!
Felpattantam sajtlovamra,
most itt ülök otthonomban.
- No, akkor Indijános,
túl nagy falat macska János?
------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Megőszül a természet
Csupán két ecset kell
fekete és fehér,
felveszem a kabátom,
és eljön a tél.
Dédelgetett pelyhek
ölelnek át,
vakító a csend,
nyomott a puhaság.
Betakar mindent
a végtelen dunna,
olyan az én kis hazám,
mintha aludna.
--------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Est
/Gondolatok a fejemben, 12 évesen/
Sötét az ég, mélabú az est,
nem hallatszik semmi nesz.
Kutya vakkant néha álmosan,
majd lehunyja szemét bágyadtan.
Az eget, briliánssal rakják ki a csillagok,
sok ezer égitest, fényesen ragyog,
legszebb köztük az Esthajnal csillag,
mint a fővezér, úgy díszeleg ottan.
Messze, távolt, mint apró fáklyák
világítanak az utcai lámpák,
házak ablakából sárga fény látszik,
mint a Szent János bogár, úgy játszik.
A Holdnak aranysárga karimája,
kifli alak a formája,
áll némán az ég közepén,
vezérli az eltévedt emberi lényt.
Ajtó csattan, villany kattan,
kihunynak a fáklyák,
az öreg tölgyfa nagyokat ásít
s kíván, nyugodalmas, jó éjszakát.
--------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Kisfiam
/Ajánlás tesókámnak/
/Gondolatok a fejemben, 13 évesen/
Amikor pici kezedet,
a kezembe veszem,
amikor selymes fürtjeidet simogatom,
amikor pici orrocskádat,
az ujjammal érintem,
amikor cseppnyi szádba,
a cumit teszem,
amikor este
mesét olvasok neked,
amikor játszol
és én nézlek, csendesen,
amikor hozzám bújsz,
és itt alszol velem,
amikor simogat
meleg leheleted,
amikor a vajas
kiflit eszed,
amikor a szívószálat
a tejbe teszed,
amikor azt mondod nekem:
Anyukám!
én csak azt felelem:
Az életem, a boldogságom vagy,
édes, kicsi fiacskám.
-------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A vadásznak
/Ajánlás L.-nak/
/Gondolatok a fejemben, 17 évesen/
Pálmaliget, kókuszdió,
ott egy elefánt,
de csudijó!
Ó, Afrika!
Csuda világ,
mambót jár az oroszlán!
Ott jön a nagy vadász,
lasszóval fogja a bölömbikát.
Kristálytiszta vízfolyam,
kacsintgatnak a halak,
ott egy csuka,
ott egy keszeg,
már tudom is,
hogy mit eszem.
A krokodil a száját tátja,
bőg Afrika oroszlánja,
zajosak a madarak,
de a vadász,
meg nem riad.
Mikor eljön a csendes este,
bagolyszemek világítanak messze,
a vadász lepihen ágyába,
hol egy kiwi a párnája,
nézi a csillagokat,
gondolata máshol jár....
Eszébe jutnak a Piac téri tátogó halak,
az, amikor az árus mutogat,
a vastag kerekű motor,
a tubifix, a holdjáró,
a sarki árus néni a virággal,
a moziban az erkély, az első sorával,
aztán mély álomba szenderül,
az emlék is feledésbe merül.
Reggel,megint Tarzant játszik,
aztán fogja a pecabotot és halászik,
pálmaliget, száz csoda,
vigyázz rá, édes Afrika!
-----------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A majom
Ha kedvem van, fára mászom,
és ha elfáradtam? Hintázom.
Nézek rátok nagy szemekkel,
mit akar itt ennyi ember?
Ha kinevettek, nyelvem öltöm,
nyakamba veszem majom kölyköm.
Ha úgy akarom, kiabálok,
bohóckodom, táncot járok.
Ha ti is esztek, én is kérek,
nem adtok?
Vicsorítok, megsértődöm
és felétek sem nézek!
-----------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A bolha
Becses nevem, bolha Olga,
ugrom minden vezény szóra,
most itt, most ott, most amott vagyok,
kapj el ha tudsz, na hol vagyok?
------------------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Mi legyen a neve?
Talán Anikó.
Coffban lesz a haja, piros masnival.
És ha Zsófi lenne?
Kék szemű, és szeplők ülnek az orra körül.
Nem is!
Zsuzsi lesz a neve.
Majd színésznő akar lenni,
folyton táncol és bolondozik.
Nem rossz persze a Kata sem!
Ügyesen kézimunkázik és ő stoppolja meg
a legszebben a zoknikat.
Megvan!
Hajnalka lesz!
Kerek arcú, szőke, göndör fürtökkel.
De mi lesz, ha fiú lesz?
Barnabás?
Mindenki csodálja.
Vagy netán Attila?
Maszatos képpel szereli az autókat.
És, ha Vince lenne?
Kedvence a mákos tészta.
Anikó, Zsófi, Zsuzsi, Kata, Hajnalka,
Barnabás, Attila, Vince?
Hmmmm..
Mi legyen a neve?
--------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Eső
Egy bohó, nyári nappalon,
bárányfelhők úszkáltak a dombokon,
villogó gyémántkő pezsgett a hegyeken,
csend illata aludt a réteken.
Ó, de kardot rántott egy goromba felhő,
a gyémántkő szilánkokra tört,
sebéből hulltak, csak hulltak a fényes cseppek,
útjában felébredtek a zöld mezők.
Egy bohó nyári délután,
izzó koronát tartott a napkirály,
eső illat ecsetelte a réteket,
majd szivárványból, palotát épített.
--------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Himnusz a gyermekekért
/Gondolatok a fejemben 17 évesen/
Kezükben, csillogó gyertya égett,
Uruk felé szállt egy édes ének,
én megbújtam és ámulva néztem
miképpen lebben aranyos ruhájuk,
ébenfehér pilléje,
és rózsákat fest arcukra,
a csillagok fénye.
Aranyhajú kislányok és kisfiúk
illatos mezőben térdepeltek,
apró, lámpást hordozó
bogárkák repkedtek.
Bocsásd meg Istenünk, hogy
ma mohón ettük fekete kenyerünk,
reggelihez már tiszta kézzel ülünk,
többé hamisan, nem énekelünk,
kacagásunk nem zavarja álmodat,
pihével vetjük meg ma este ágyadat.
Bocsásd meg Urunk, hogy megszülettünk,
válladra egy nehéz követ tettünk.
Andalító muzsika, bódító szárnyai,
mennyei hangokat hallattak,
a virágok szirmai, fényes cseppeket ringattak,
minden csöppség mellé egy-egy Angyal libbent,
Istenünk mosolya, áthatott mindent.
Remegő kezét, a kócos kis fejekre tette,
szemeit, a könnyes szemekbe temette.
A Föld gyermekei vagytok mindnyájan,
étketek is termését, abból leli,
üljetek asztalhoz,
vegyétek a testem,
fogjátok ím-e kupát,
igyatok véremből!
Hangotok varázsos altató,
szívbéli kacagástok, tündéri gyógyító,
kezemben tartom hó tiszta lelketek,
mert minden Gyermek,
Angyalnak született.
--------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A legjobb anya
/ Ajánlás anyunak/
/Gondolatok a fejemben 17 évesen/
Nagy, barna szemében
már akkor ott voltam,
mikor még a Holdon
egy sámlin kuporogtam.
Anyám nevetett az én mosolyomban,
Kék, kis ereiben, csobogva daloltam.
Megálmodott és megszült engem,
nem lettem se királylány, se herceg,
csupán egy ordító, cseppnyi gyermek,
S, mint a harmat a tulipánból,kicseppentem.
Elhessegette a gonosz álmokat,
csitította az álmosan zümmögő hangokat,
Piros kapus tenyerében ásított a kezem,
az én Anyám, egy bölcsőben aludt velem.
Egy kicsi kéz a réten,
neki fűz könnyekből koronát,
Egy kis tücsök a zöld fűszálon,
csak neki orgonál.
Látod?
Őszülő homlokán a béres
barázdákat húzott egy délután,
Isten!
Áldd meg az én Édesanyám!
----------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Mondd, miért?
/Ajánlás anyunak/
Anya, mondd miért kék odafent az ég?
És miért ragyognak a csillagok?
Anya, mondd miért rügyeznek a fák?
És miért harmatosak a hajnalok?
Anya, mondd miért éppen te vagy az anyukám,
és miért apa az apukám?
Anya, mondd miből lettem én,
és, hogyan lehet az, hogy arcom, most arcodhoz ér?
Anya, mondd, kérlek árul el nekem:
Szeretni fogsz te mindig, még akkor is, ha néha rossz leszek?
Mondd miért?
--------------------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Anyák napjára
/Ajánlás anyunak és mamikámnak/
Ősz hajszálaidat lassan megsimítom
és megcsókolom a kezedet,
köszönöm, köszönöm, köszönöm,
könnyes pilláim alatt,
csak ennyit suttogok neked.
-------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Hannához
Légy tiszta forrás és meleg napsugár,
daloló madárka és szerény kis virág,
egy Igaz Gyermek, csodálkozó, nagy barna szemel.
Kis tenyeredben tartott szívemmel kiáltom:
- Isten hozott téged, ezen a világon!
/2oo5. születésed napja/
-----------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Hannának és Danának
Anyává tettél,
szerető szívvé,
Anyává tettél,
féltő, óvó kézzé,
Anyává tettél,
Így válik minden széppé.
Anyává tettél,
mosolygó szájjá,
Anyává tettél,
boldog vígasztalássá,
Anyává tettél,
szárnyaló madárrá.
Anyává tettél,
mindig fényes szemmé,
Anyává tettél,
tekinteted őrző tekintetté,
Anyává tettél, boldog Anyává,
földdé, vízzé, mosolygó almává.
--------------------------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Szünidőben, mit csináljak?
Délben felkelek és
visszateszem a hűtőbe a
tojást, amit anyu készített elő,
hogy süssem meg.
Utálom a tojást, és különben is,
nem vagyok éhes!
Átcsattogok anyuék szobájába
és bekapcsolom a TV-t.
Közben elcsenek egy csokit
a fiókból, ahova anyu eldugta.
A TV-ben semmi bíztató.
Nagy nehezen felöltözöm,
aztán beülök a WC-be legózni.
Anyu üzenete az asztalon:
" Locsold meg a virágokat!"
Fél órán keresztül vízzel
spriccelem a papagájt.
Egy doboz gyufát elpazarolok,
mire sikeresen meggyújtom a gázt.
Mire sikerül,
már nem is vagyok éhes.
Esetleg....még egy csokira.
Állok a tükör előtt,
amiben tetőtől-talpig látom magam,
vicsorítok és ütöm a fejemet,
mint ahogyan a majmoktól
láttam az állatkertben.
Borzalmasan unatkozom.
Ennél, talán még a suli is jobb.
Ott lehet köpőcsövezni,
levelezni az órán,
és visítva rohanni az udvaron.
Mikor lesz már szeptember?
---------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Öcsémhez
Kisgyermekként gőgicsélve
aludtál egy fa bölcsőben,
úgy szorított két, piciny kezed,
pöszén ejtetted ki a nevem.
Kedvenc bögrém összetörted,
ruhácskádat leöntötted,
tankönyveim, ó szegények,
a tábortűznél összeégtek!
Aztán nőttél, cseperedtél,
velem sokszor veszekedtél,
egy doboz zselét a hajadra kentél,
a tükörrel szemezgettél.
---------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Szülői igazolás
Tanár úr kérem!
Az a helyzet,
hogy, izé,
szóval, tetszik tudni,
az úgy volt, hogy
meg különben is,
egyébként,
de ez az első,
többet nem fordul elő,
szó sem lehet,
semmiképpen sem,
á, dehogy,
nem, nem
bepótolja,
kikérdezem,
meg fogja tanulni,
leellenőrzöm,
majd a sarkára lépek én,
következő órára,
mégis
csak egy napról lenne szó,
csak a matek óra,
de ha elengedné,
a magyar esetleg,
ha már nem is kéne,
ó, igazán, szóval,
akkor rendben?
beleegyezik?
elkérhetem?
I.....gen?
Tisztelettel: a szülő
-----------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Gőzösdal
Síneken repülök,
zityegek - zötyögök,
kormos füstöt pöfögök,
a bakternak fütyülök.
-----------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Patakdal
Tölgyfa levélen,
hűs erdő mélyében,
fáradt bogárkát ringatok,
köveken szaladok,
zöld mohácskát locsolok.
-------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A nap dala
Kakasszóra ébredek,
egész nap csak nevetek,
érzitek a meleget,
amit rátok lehelek?
Este, az égig érő hegy mögé,
lehajtom a fejemet.
-------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A tél dala
Hópelyhekkel dobálózom,
havas ágon ringatózom,
szánkóm repül, száll velem,
szürke veréb hallgatja énekem,
fehér ruhám, ha megrázom,
betakar a hófehér álom.
----------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
----------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Karácsonyi ima
Szeressetek, szeressetek,
fenyő ágat zörgessetek,
daloljanak színes csengők,
susogjanak fenyő erdők.
Mosoly szálljon házról, házra,
nevetés, kacagás gyerekszájra,
szeressetek, szeressetek,
szívetekkel öleljetek.
Boldog napot, s új esztendőt,
békét, fenyő illatú levegőt,
szeressetek, szeressetek,
rossz napokat feledjetek.
------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Óriáskerék
Felettem a kék ég, a Hold, a Napocska,
alattam a sok ember, a házak, a Petőfi utca,
repít a nagy óriáskerék,
hajamba túr a szél keze,
szememben nevet a fény.
Innen fentről az egész Világot látom,
ha leérek, anyunak kiáltok.
Aki még nem ült óriáskeréken,
az nem tudja,
milyen szép felettem a kék ég,
a Hold, a Napocska,
alattam a sok ember, a házak, a Petőfi utca.
------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Mit mondott a hóember?
Mit mondott a hóember?
Hogy, ő áldott jó ember.
Ne viccelj, hóember!
Te csak hó vagy, s nem ember!
Hó a hasad, hó a fejed,
cirokseprűt adtam neked.
Hó barátom, ne keseregj!
Jövőre, újra felépítelek!
---------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Bolond nóta
Reggel fekszem, este kelek,
Tornacipőm a fülemre teszem,
Belembelembolombuk.
A húslevest villával eszem,
Az asztalon ülök, a széken eszem,
Belembelembolombuk.
Kis kertem kézzel ásom,
Először gereblyézem, utána kapálok,
Belembelembolombuk.
Megkötözöm mindkét kezem,
Azt hiszik, elment az eszem,
Belembelembolombuk.
----------------------------------------------------------------------------------------
Mesék és gondolatok gyerekeknek
Dreska Ildikó
Láttam szállni a repülőket
/Ajánlás apunak/
Szegények voltunk, ahogy mondani szokás, mint a templom egere. Kint könyököltem az ablakban, támasztottam a bútól nehéz, nagy fejemet. Néztem, amint a szomszéd Fercsi, markába nyomott forinttal, büszkén menetel. Sunyin felém sandított, pedig tudta ő jól,hogy minden vasárnap itt vagyok. Láttam, amint kikeményített, fehér inge csak úgy dagadt a büszkeségtől.
....és azok a csúnya szeplők a képén, még vörösebbek.
Tudtam én jól, hogy abba a nagy épületben igyekszik, amit mi csak "Hangya épületnek" szoktunk nevezni. Én csak álmodoztam arról, hogy majd egyszer az én meztelen talpam is megismerkedik a küszöbével. Csak biggyesztettem a számat, és lestem a Fercsi után.
Még a madarak is engem gúnyoltak azzal az átkozott csicsergésükkel. Egy jókorát csaptam mérgemben a könyöklőre, de attól is csak az én tenyerem fájdult meg.
Mint égből a villám, úgy támadt egy nagyszerű ötletem! Megmarkoltam a fülem tövét, és örömömben majdnem elrepültem. Számbavettem a helyzetet.
Édesanyám, Borbásékhoz ment kapálni. Édesapám, a tegnapi vígságtól mámorosan alszik.
Már nem is gondolkodtam, csak eszeveszetten rohantam a szoba felé.
Hallottam, hogy odabent édesapám versenyt horkol a kakukkos órával. Nyeltem egy jókorát és lenyomtam a kilincset. Kidülledt szemekkel koncentráltam, és lábujjhegyen osontam be.
Erős borszag csapta meg az orromat. Ott lógott apám gatyája a széken. Leemeltem.
Mint a morzsát csenő kisegér, rohantam a vackomba.
Erre a hadműveletre, azért volt szükség, mert nem volt nadrágom, pucéran meg még sem mutogathattam magamat.
Belebújtam az egyik szárába, így jó volt. De akkor meg mi lesz a másik szárával?
Belebújtam hát mindkettőbe, térdig felhajtottam, és így már jó volt.
Fogtam egy madzagot, azzal megkötöttem a derekát. A tükörbe is vetettem egy pillantást, igen tetszettem magamnak. Elégedettségem jeléül, tisztelegtem.
- Viigyázzz! - és elindultam.
Útközben úgy hallottam, mintha a madarak rólam beszélnének.
- Nézzétek, a Laci moziba megy!
Már messziről hallottam a Franci néni hangját. - Jegyeket kérem, jegyeket kérem!
Én meg csak álltam a vaskos Franci néni előtt és olyan bánatos szemeket meresztettem rá!
Ő halkan megszólalt: - Hol van a jegyed, fiacskám?
Elkezdtem a zsebemben kotorászni, mert azt hittem, valamilyen csoda folytán mégis akad ott egy jegy. De hiába. És ezt a Franci néni is nagyon jól tudta.
Búcsúzóul, pofon legyintett.
Nekem azonban kemény volt az elhatározásom,hogy én moziba megyek.
A Franci bácsi leengedte a vasredőnyöket, bent elült a nyüzsgés. Én meg odasettenkedtem az ablaknak egy kicsi pontjához. Két hétig dolgoztunk a fiúkkal. Reszelőket hoztunk, hogy egy kis rést tudjunk kikerekíteni. Most az egyik szememet a réshez szorítottam. Még nyelni sem tudtam az izgalomtól. Össze-vissza tekergettem a nyakamat, mert olyan furcsán, ferdén mentek az emberek így az üvegen keresztül.
De amikor láttam a repülőket! Manőverezve az oldalukon akartak leereszkedni. Sőt! A bombákat is szokatlan szögben szórták!
- Nahát! - Én még ilyet nem láttam! - gondoltam magamban.
Majd hirtelen számok jelentek meg: öt, négy, három, kettő, egy és hirtelen sötét lett.
Felhúzták a redőnyöket. Én csak lestem azt a fura masinát, azzal a hatalmas kerekeivel, melyek között, mintha folyt volna valami fényes papír.
Elfelejtettem becsukni a számat a nagy csodálkozástól.
Innen én is olyan huszárosan ballagtam haza, mint a Fercsi. A fiúk nem látták, amit én láttam.
Fütyültem a madarakra is.
A vasárnapi, harmatos reggeleken elindultam testvéreimmel a templomba. Hónom alatt ott lapult a Biblia. De valahogy a lábam mindig elkanyarintott a nagy, szegecselt kapujától és a moziban kötöttem ki. A misének hamarabb lett vége, mint a matinénak, így elkéstem otthonról.
Apám keményen rámripakodott, majd beküldött az istállóba. Lehorgasztott fejjel mentem.
Tudtam,hogy most az ostor tánca következik. Pedig neki is elmeséltem volna,hogy mit láttam.
Másnap a fiúkkal összedugtuk a fejünket és elmeséltem nekik a nagy csodát.
- Képzeljétek, láttam szállni a repülőket!
Hirtelen, két mogorva pápaszem meredt felém és már csak egy tenyér nyomát éreztem az arcomon. Homályosan láttam, amint a tanár úr átvedlik pilótává és kiadja a parancsot:
- Bombákat ledobni!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
/ Az én csernyei mamám/
Dreska Ildikó
A legjobb gyerek, én vagyok!
Szomorúan ballagok hazafelé. Hát ezt az évet is jól kezdtem. Ellenőrzőmbe lapul egy hatalmas elégtelen matematikából. Hát nem érti meg a tanár néni, hogy nem volt kedvem összeadni a száznegyvenkettőt meg a tizenhármat? Apu mindig azt mondta, ne erőltessem, ami nem megy.
Amikor ezt javasoltam Vilma néninek, az amúgy is vörös haja,még vörösebb lett és a pápaszem alatt furcsán kancsalított.
Néma csendbe burkolózott az osztály. Még a Kovács Józsi is abbahagyta a csámcsogást a pad alatt. Vilma néni visított egy nagyot: - Gyere ide fiam!
Én úgy tudtam, hogy csak apu nevezhet fiának, de ezek szerint van több apukám is.
Majd megkérdezem anyut.
Lehorgasztott fejjel kullogtam ki a Vilma néni trónja elé. Egy papírgalacsint dobtam a Kovács Józsi padjára. Ez állt benne: "Pökd le a Vilmát!"
Maszatos képpel és egy kifli stukkerrel a zsebemben csak álltam. Arra gondoltam, rögtön elordítom magam. - Osztálynaplót, vagy életet!
Képzeletben meghúztam a ravaszt és minden golyóból egy ötös érdemjegy született. Sőt az összes tantárgyból kitűnő lettem év végére.
Képzeletben meghúztam a ravaszt és minden golyóból egy ötös érdemjegy született. Sőt az összes tantárgyból kitűnő lettem év végére.
Elhagyta a számat egy vágyakozó: Húúúú!
És ebben a pillanatban a Vilma blúzán ott landolt Kovács Józsi löncs és kenyér bombája.
A Vilma csak tátogott, de nem jött ki hang a torkán. A pápaszeméről visszaverődtek az elképzelt puskagolyóim.
Hóna alá kapta az osztálynaplót és kirohant. Nyomában pedig az egész osztály. Mindenki örült, hogy vége az órának.
Itt a Lasponya utcában, már egyre ritkábbak lettek a lépteim. Jobb, ha nem sietek. .....Már ott pirosodik a kerítésünk. Apu mosolyogva egy barackot nyom a fejem búbjára, én meg a melléhez bújva, beárulom a Vilma nénit.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
A sárga homoksivatag kellős közepén volt egy parányi ország. Hajdanán ez volt az egyetlen hely, ahova leszállhattak megpihenni a madarak, megnedvesítették tollukat és új erővel szállhattak fel a magasba, hogy elinduljanak hazájukba.
Itt csordogált egy kristálytiszta patakocska. Vízi rózsalevélen békák sütkéreztek, halak villogtak a vízre mosolygó napfényben. Virágok hajoltak a víz felé, hogy kelyhüket megtöltsék, felnézzenek a bárányfelhős égre és testükre permetezzék az édes nektárt.
Egy öreg fűzfa csiklandozta karjaival a vizet, arrébb paskolta a hintázó rózsaleveleket.
Aztán a nap erősen perzselte a földet, minden elpusztult, csak a sárga homok maradt. A kiszáradó patakocska üres medrében, szerényen meghúzódott egy sáfrány és annak sárga bölcsőjében éldegélt a patakocska utolsó és legkisebb gyermeke, Vízcseppecske.
Egy hajnalon halk csiripelésre ébredt. Egy kismadár feküdt felborzolt tollal a forró homokon. Lábait lehúzta a rárakodó homok, nem tudott mozdulni.
- Szomjas vagyok, segítsetek! - szólt rekedten.
Vízcseppecske gyorsan kicseppent a szirombölcsőből, végigszaladt a kismadár száraz csőrén és hűs testével lassan simogatta. A kismadár kezdett ébredezni, és hálásan nézett a csillogó vízcseppre.
- Régen itt volt az egyetlen hely, ahol megpihenhettem, öreg vagyok már és egyre nehezebben tudok megbirkózni a hosszú úttal. Elkezdett fújni a szél, a felém sodródó homokszemek elvakítottak és én lezuhantam.
- Örülök neked kismadár! - Amikor az én édesanyám és édesapám a karjaiban ringatott, sokat meséltek rólad. - Legyünk barátok, maradj itt pár napig, pihend ki az út fáradalmait.
Így történt, hogy Vízcseppecske, az utolsó vízgyermek megmentette sok fáradt madár életét. Hűs simogatásával és meleg szavaival átsegítette őket a végtelen homoktengeren.
Sorban repültek fel a madarak és sokáig integettek:
- Ég áldjon Vízcseppecske!
Vízcseppecske pedig, csillogó szemeivel nézte a kék eget, amíg az utolsónak felszálló madárból is csak egy pont maradt.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mikor utcánkban virágba borultak az utat szegélyező nagy nyárfák, akkor született meg Nyárfapanna. A szél karjára kapta és játékos szellőcsókjával repítette fel a pihekönnyű lánykát.
Fitos orrocskájával Nyárfapanna nagyokat szippantott, és sóhajtozva szállt a városok, falvak felett. Belebújt a kéményekbe, végigtáncolt a háztetőkön.
Éppen a belváros macskakövén bukdácsolt pille lábain, amikor meglátott egy fecskét, aki szorgosan hordozta csőrében a pocsolya sarát egy sárga ház eresze alá.
- Mi lenne, ha megkérdezném ez a madarat, kibérelhetném - e az egyik szobáját? - tanakodott Panna.
Választ azonban nem kapott, így arra gondolt, a madárnak talán rossz napja van. Majd ő hozzáköltözik és megvígasztalja. Nyárfapanna felpattant az első arra járó kósza szél tenyerébe és huss, már fenn is volt a készülő fészekben.
- Hát, ami azt illeti, elég szűkös itt a hely, nem számítottam rá, hogy csak egy szoba lesz ebben a házikóban. - húzta el kedvetlenül a száját Panna.
Azért csak elhelyezkedett és mély álomba zuhant. Reggel, amikor a Nap sugarai megcirógatták az arcát, arra lett figyelmes, hogy mellette három, apró fecskepalánta visít és éhesen tátogatja a csőrét.
- Ezek szerint ti is ideköltöztetek! - Legalább nem unatkozom! - gondolta.
Elkészült a ház is, és fecskemama szorgosan etette kicsinyeit. Panna csak nézte őket és saját bölcsőjére, a nyárfákra gondolt. Lassan kezdte egészen otthonosan érezni magát a fecskeházban. Vigyázott a picinyekre, a hidegben betakarta őket, ő mosta a pelenkákat, és lefekvés előtt mesélt nekik. Fecskemama sosem szólt hozzá, csak megcirógatta haját és hálásan nézte.
Egy délután fekete felhők gyülekeztek a sárga ház fölött. Fecskemama idegesen csapkodott szárnyaival. Vihar előtti csend volt a belvárosban, aztán egyszerre csak villámok futottak sisteregve és dörögve az égen. A három kis fecske, remegve bújt össze és Panna átkarolta őket. De már ő is nagyon várta, hogy fecskemama hazaérkezzen. Hiába kiabált neki, ő csak repült, nagy köröket rajzolva az utca felett. A vihar egyre erősebb lett, tombolt a szél. Panna még szorosabban fogta össze a három madárkát, de érezte, hogy pihe könnyű teste hirtelen megszédül. Aztán egy jég hideg kéz kiráncigálta a fészekből. Ruháját összeszabdalta a szél, arcocskájába belevágtak a hajladozó faágak, gyenge karjaival hiába keresett fogódzót.
- Fecskemama segíts! - kiáltotta, de hasztalan, a szél elrepítette hangját.
Elájult.
Amikor felébredt, a fákról csendesen hullottak a színes levelek. A madarak már útra keltek. Egyedül maradt.
Most is ott lapul a belvárosi parkban, egy piros pad alatt. Várja, hogy újra virágozzanak a nyárfák és visszajöjjenek a fecskék.
------------------------------------------
A vándorló kiskabát
Volt egyszer egy szürke télikabát. Ő volt testvérei közül a legfiatalabb.
- No, kabát apám, én vándorútra megyek! - Hozok kendnek olyan csillogó vizet, amitől megfiatalodik, és újra fényesek lesznek szürke gombszemei.
Útnak indult a kis kabát, zsebében három, frissen sült pogácsával. Ment, ment, míg rá nem esteledett.
- Szundítok egy kicsit! - gondolta magában és egy kopott pályaudvar, rozsdás fogasán lepihent. Arról álmodott, hogy hófehér bunda volt, és finom, puha kezek cirógatják.
- Milyen szép vagy! - szólította meg egy mély hang.
Egy szakállas, torzonborz koldus egy mozdulattal leemelte.
- Brrr! - borzongott meg a kabát.
-Hagyj, aludni!
De az öreg, didergő testére terítette a kabátot.
- No pajtás, ezentúl te melegítesz! - mondta.
Majd egy apró, papírzacskóba bugyolált üveget csúsztatott a kiskabát zsebébe.
- Fúj, le akar itatni? - kérdezte felháborodottan a kis kabát.
De az öreg, rá sem hederített.
- No, nézd csak! - szólalt meg.
- Még elemózsiát is küldött nekem egy Angyal!
Kormos ujjaival nyakon csípte a három pogácsát és a bajsza alá gyömöszölte.
- Most éhen halok! - nyöszörögte a kis kabát.
Egy szurtos kis kocsmában, egy szép napon továbbadta őt a koldus.
- Örüljön, hogy kap egyáltalán egy pohárkával ezért az ócska kabátért! - sipította a vörös italárusnő. A kiskabátot hosszú körmök ragadták meg, és bedobta valaki egy molyirtó szagú szekrénybe.
- Megfulladok! - dadogta a piros és sárga, foltozott kabátoknak, akik hozzádörgölőztek, és egy olajfoltos sál, állandóan a nyakába tekeredett.
Egyszer egy szép napon, szutykos kis kéz nyitotta ki a szekrény ajtaját. Egy kócos kis fejet látott meg legelőször. Aztán homályosan látta már a kisfiút, aki durcásan öltötte rá a nyelvét. Magára ráncigálta a kabátot és belenézett a tükörbe.
- Mintha rám szabták volna! - jelentette ki.
De mégis, háromszor tűrte fel karján a kabát ujjat. Szegény kiskabát, minden reggel ott üldögélt a kisfiúval a járdaszegélyen. Némán nézték a macskaköves utat, és a versengve koppanó esőcseppeket. Gyakran érezte testé a homokszemcséket, amivel a nagyobb fiúk megdobálták.
Hányszor futott lihegve a kisfiúval, amikor az elcsent pár szem almát egy piaci kofától.
Megkopott, megöregedett. Hátán viselte az utca porát, a mohón majszolt zsíros kenyér morzsáit és a könnycseppeket.
Egy vasárnap arra ébredt, hogy kendőkbe bugyolált kisfiúk és kislányok veszik körül. Sok játékot látott: piros szalagos hajas babát, kék keréken guruló autót, szebbnél, szebb mesekönyveket.
- Vajon, miért nevezi minden gyermek édesanyjának azt a fiatal, szőke lányt? Ezt ő nem értette.
Egy fehér szobába került. Csodálkozva nézett körül. Eszébe jutott az édesapja és a testvérei. Érezte álmainak illatát. Tudta, hogy most valami történni fog vele. Nyelt egy nagyot, mert egy gombóc állandóan föl - le járkált a torkán.
- Milyen szép itt!
Talán álmodott, amikor egy barna fa teknőbe fektették. Megmasszírozták minden porcikáját az ibolya illatú vízben. Érezte a finom kezek érintését. Nagyot sóhajtva merült el a habokban.
Aztán egy jó tündér, illatos vízzel töltötte tele a zsebeit. Hófehér, lehelet finom szárnyak karoltak bele és elrepítették abba a kis házba, ahol kabát apja lakott. Körbekígyózott a kis házban az ibolya illata. Látta örvendezni a testvér bátyjait és boldogságtól csillogni az apja gombszemeit.
Volt egyszer egy szürke télikabát. Ő volt testvérei közül a legfiatalabb.
- No, kabát apám, én vándorútra megyek! - Hozok kendnek olyan csillogó vizet, amitől megfiatalodik, és újra fényesek lesznek szürke gombszemei.
Útnak indult a kis kabát, zsebében három, frissen sült pogácsával. Ment, ment, míg rá nem esteledett.
- Szundítok egy kicsit! - gondolta magában és egy kopott pályaudvar, rozsdás fogasán lepihent. Arról álmodott, hogy hófehér bunda volt, és finom, puha kezek cirógatják.
- Milyen szép vagy! - szólította meg egy mély hang.
Egy szakállas, torzonborz koldus egy mozdulattal leemelte.
- Brrr! - borzongott meg a kabát.
-Hagyj, aludni!
De az öreg, didergő testére terítette a kabátot.
- No pajtás, ezentúl te melegítesz! - mondta.
Majd egy apró, papírzacskóba bugyolált üveget csúsztatott a kiskabát zsebébe.
- Fúj, le akar itatni? - kérdezte felháborodottan a kis kabát.
De az öreg, rá sem hederített.
- No, nézd csak! - szólalt meg.
- Még elemózsiát is küldött nekem egy Angyal!
Kormos ujjaival nyakon csípte a három pogácsát és a bajsza alá gyömöszölte.
- Most éhen halok! - nyöszörögte a kis kabát.
Egy szurtos kis kocsmában, egy szép napon továbbadta őt a koldus.
- Örüljön, hogy kap egyáltalán egy pohárkával ezért az ócska kabátért! - sipította a vörös italárusnő. A kiskabátot hosszú körmök ragadták meg, és bedobta valaki egy molyirtó szagú szekrénybe.
- Megfulladok! - dadogta a piros és sárga, foltozott kabátoknak, akik hozzádörgölőztek, és egy olajfoltos sál, állandóan a nyakába tekeredett.
Egyszer egy szép napon, szutykos kis kéz nyitotta ki a szekrény ajtaját. Egy kócos kis fejet látott meg legelőször. Aztán homályosan látta már a kisfiút, aki durcásan öltötte rá a nyelvét. Magára ráncigálta a kabátot és belenézett a tükörbe.
- Mintha rám szabták volna! - jelentette ki.
De mégis, háromszor tűrte fel karján a kabát ujjat. Szegény kiskabát, minden reggel ott üldögélt a kisfiúval a járdaszegélyen. Némán nézték a macskaköves utat, és a versengve koppanó esőcseppeket. Gyakran érezte testé a homokszemcséket, amivel a nagyobb fiúk megdobálták.
Hányszor futott lihegve a kisfiúval, amikor az elcsent pár szem almát egy piaci kofától.
Megkopott, megöregedett. Hátán viselte az utca porát, a mohón majszolt zsíros kenyér morzsáit és a könnycseppeket.
Egy vasárnap arra ébredt, hogy kendőkbe bugyolált kisfiúk és kislányok veszik körül. Sok játékot látott: piros szalagos hajas babát, kék keréken guruló autót, szebbnél, szebb mesekönyveket.
- Vajon, miért nevezi minden gyermek édesanyjának azt a fiatal, szőke lányt? Ezt ő nem értette.
Egy fehér szobába került. Csodálkozva nézett körül. Eszébe jutott az édesapja és a testvérei. Érezte álmainak illatát. Tudta, hogy most valami történni fog vele. Nyelt egy nagyot, mert egy gombóc állandóan föl - le járkált a torkán.
- Milyen szép itt!
Talán álmodott, amikor egy barna fa teknőbe fektették. Megmasszírozták minden porcikáját az ibolya illatú vízben. Érezte a finom kezek érintését. Nagyot sóhajtva merült el a habokban.
Aztán egy jó tündér, illatos vízzel töltötte tele a zsebeit. Hófehér, lehelet finom szárnyak karoltak bele és elrepítették abba a kis házba, ahol kabát apja lakott. Körbekígyózott a kis házban az ibolya illata. Látta örvendezni a testvér bátyjait és boldogságtól csillogni az apja gombszemeit.
-----------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Vízcseppecske
A sárga homoksivatag kellős közepén volt egy parányi ország. Hajdanán ez volt az egyetlen hely, ahova leszállhattak megpihenni a madarak, megnedvesítették tollukat és új erővel szállhattak fel a magasba, hogy elinduljanak hazájukba.
Itt csordogált egy kristálytiszta patakocska. Vízi rózsalevélen békák sütkéreztek, halak villogtak a vízre mosolygó napfényben. Virágok hajoltak a víz felé, hogy kelyhüket megtöltsék, felnézzenek a bárányfelhős égre és testükre permetezzék az édes nektárt.
Egy öreg fűzfa csiklandozta karjaival a vizet, arrébb paskolta a hintázó rózsaleveleket.
Aztán a nap erősen perzselte a földet, minden elpusztult, csak a sárga homok maradt. A kiszáradó patakocska üres medrében, szerényen meghúzódott egy sáfrány és annak sárga bölcsőjében éldegélt a patakocska utolsó és legkisebb gyermeke, Vízcseppecske.
Egy hajnalon halk csiripelésre ébredt. Egy kismadár feküdt felborzolt tollal a forró homokon. Lábait lehúzta a rárakodó homok, nem tudott mozdulni.
- Szomjas vagyok, segítsetek! - szólt rekedten.
Vízcseppecske gyorsan kicseppent a szirombölcsőből, végigszaladt a kismadár száraz csőrén és hűs testével lassan simogatta. A kismadár kezdett ébredezni, és hálásan nézett a csillogó vízcseppre.
- Régen itt volt az egyetlen hely, ahol megpihenhettem, öreg vagyok már és egyre nehezebben tudok megbirkózni a hosszú úttal. Elkezdett fújni a szél, a felém sodródó homokszemek elvakítottak és én lezuhantam.
- Örülök neked kismadár! - Amikor az én édesanyám és édesapám a karjaiban ringatott, sokat meséltek rólad. - Legyünk barátok, maradj itt pár napig, pihend ki az út fáradalmait.
Így történt, hogy Vízcseppecske, az utolsó vízgyermek megmentette sok fáradt madár életét. Hűs simogatásával és meleg szavaival átsegítette őket a végtelen homoktengeren.
Sorban repültek fel a madarak és sokáig integettek:
- Ég áldjon Vízcseppecske!
Vízcseppecske pedig, csillogó szemeivel nézte a kék eget, amíg az utolsónak felszálló madárból is csak egy pont maradt.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Nyárfapanna története
Mikor utcánkban virágba borultak az utat szegélyező nagy nyárfák, akkor született meg Nyárfapanna. A szél karjára kapta és játékos szellőcsókjával repítette fel a pihekönnyű lánykát.
Fitos orrocskájával Nyárfapanna nagyokat szippantott, és sóhajtozva szállt a városok, falvak felett. Belebújt a kéményekbe, végigtáncolt a háztetőkön.
Éppen a belváros macskakövén bukdácsolt pille lábain, amikor meglátott egy fecskét, aki szorgosan hordozta csőrében a pocsolya sarát egy sárga ház eresze alá.
- Mi lenne, ha megkérdezném ez a madarat, kibérelhetném - e az egyik szobáját? - tanakodott Panna.
Választ azonban nem kapott, így arra gondolt, a madárnak talán rossz napja van. Majd ő hozzáköltözik és megvígasztalja. Nyárfapanna felpattant az első arra járó kósza szél tenyerébe és huss, már fenn is volt a készülő fészekben.
- Hát, ami azt illeti, elég szűkös itt a hely, nem számítottam rá, hogy csak egy szoba lesz ebben a házikóban. - húzta el kedvetlenül a száját Panna.
Azért csak elhelyezkedett és mély álomba zuhant. Reggel, amikor a Nap sugarai megcirógatták az arcát, arra lett figyelmes, hogy mellette három, apró fecskepalánta visít és éhesen tátogatja a csőrét.
- Ezek szerint ti is ideköltöztetek! - Legalább nem unatkozom! - gondolta.
Elkészült a ház is, és fecskemama szorgosan etette kicsinyeit. Panna csak nézte őket és saját bölcsőjére, a nyárfákra gondolt. Lassan kezdte egészen otthonosan érezni magát a fecskeházban. Vigyázott a picinyekre, a hidegben betakarta őket, ő mosta a pelenkákat, és lefekvés előtt mesélt nekik. Fecskemama sosem szólt hozzá, csak megcirógatta haját és hálásan nézte.
Egy délután fekete felhők gyülekeztek a sárga ház fölött. Fecskemama idegesen csapkodott szárnyaival. Vihar előtti csend volt a belvárosban, aztán egyszerre csak villámok futottak sisteregve és dörögve az égen. A három kis fecske, remegve bújt össze és Panna átkarolta őket. De már ő is nagyon várta, hogy fecskemama hazaérkezzen. Hiába kiabált neki, ő csak repült, nagy köröket rajzolva az utca felett. A vihar egyre erősebb lett, tombolt a szél. Panna még szorosabban fogta össze a három madárkát, de érezte, hogy pihe könnyű teste hirtelen megszédül. Aztán egy jég hideg kéz kiráncigálta a fészekből. Ruháját összeszabdalta a szél, arcocskájába belevágtak a hajladozó faágak, gyenge karjaival hiába keresett fogódzót.
- Fecskemama segíts! - kiáltotta, de hasztalan, a szél elrepítette hangját.
Elájult.
Amikor felébredt, a fákról csendesen hullottak a színes levelek. A madarak már útra keltek. Egyedül maradt.
Most is ott lapul a belvárosi parkban, egy piros pad alatt. Várja, hogy újra virágozzanak a nyárfák és visszajöjjenek a fecskék.
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Ha egyszer nagy leszek
Egyszerűen nem értem, miért nőttek ilyen nagyra a felnőttek? És persze mert ők nagyobbak, azt hiszik nekik már mindent lehet.
Apu tornacipőjébe akartam a múltkor focizni menni. Ült a fotelban és onnan szólt felém:
- Hé öcskös, nem szorít?
Nem szorított, sőt még a sarkam is állandóan kikandikált belőle, pedig a cipőfűzőt már a bokámra is rátekertem.
Nem szorított, sőt még a sarkam is állandóan kikandikált belőle, pedig a cipőfűzőt már a bokámra is rátekertem.
A srácok meg rajtam nevettek, mert minden rúgásnál leesett a lábamról. Nem tudom miért született ilyen nagy lábúnak apu.
Különben én minden nap centivel méregetem a talpamat, meg apu cipőtalpát. De eddig még nem ment össze a kék csíkos cipője, az én lábam meg maradt ilyen kicsi.
Nem baj, én sokkal jobban focizok, mint apu. És különben is, a kisautómmal is gyorsabban tudok menni, mint ő a pöfékelős Trabinkkal. Sőt a vizet is én nyitottam meg, miközben ő a villáskulcsokkal, meg a fűrésszel erőlködött. Pedig egyszerű volt, rávágtam a kalapáccsal.
Na, és ki lőtte agyon a tyúkokat légpuskával? Még a western kalapomat is felvettem és leadtam egy sorozatot.
Nem is az ősembernél kell kezdeni és késsel kinyírni a tyúkokat.
Aztán én ástam fel a kis kertet. Ő meg négykézláb mutogatott, hogy tönkretettem a salátáit.
De azt hiszi ám, hogy ő a jobb! Pedig én titokban tudom, hogy sokkal, de sokkal okosabb vagyok.
De mikor lesz már bajszom, és mikor néznek fel rám? Különben nem is értem, hogyan bírta el aput a gólya? Lehet, hogy őt egy egész gólya csapat hozta?
Azt már tudom, ha nekem gyerekem lesz, én a lehető legnagyobbat fogom rendelni.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Az első pattanás az arcomon
Reggel belebámultam a tükörbe. Két kezemmel kitöröltem a reggeli álmosságot a szememből és szokás szerint vicsorítottam egyet. Közelebb hajoltam a tükörhöz, mert az hittem álmodom. Egy jókora piros pattanás éktelenkedett az arcomon.
- Jaj, meghalok! Ma rajtam fog nevetni az egész osztály!
Sietős léptekkel kibotorkáltam a konyhába, kirántottam a hűtőszekrény ajtaját és nyakoncsíptem egy érett paradicsomot.
Valamikor nyálazgattam egy könyvet, és mintha azt olvastam volna, hogy ez eltünteti a tinédzser kori "szépség lencséket".
Vágtam egy karikát, elterültem az ágyon, fejem alá vágtam a kispárnát és a paradicsomot, az előbb említett helyre illesztettem.
Alig vettem levegőt, annyira koncentráltam. Szinte éreztem, amint a piros lé belefúrja fullánkját és felszippantja a csúnya púpot az arcomról.
Amikor már úgy gondoltam, újra saját ábrázatommal nézhetek farkasszemet, gyors mozdulattal lekaptam a paradicsom szeletet.
- De aranyos! - Megszületett a kis ikertestvéred? - kocogtattam meg ujjbegyemmel az újabb kinövést. Aztán mérgesen a sarokba hajítottam az iskolatáskámat.
Úgy döntöttem, nem megyek ma iskolába, mert szépséghibában szenvedek.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Megszületett a kishúgom
Nagyon vártam. Arra gondoltam, én leszek az erős és okos nagy testvér, aki megtanítja focizni.
Na jó, néha felveheti a piros pólómat, ha leviszi helyettem a szemetet.
Aztán egy szép napot megjelent anyu, karjában egy ordító batyuval.
- A kishúgod! nyújtotta felém.
- Lány? - kérdeztem csalódottan.
Megjelent előttem egy kép, amint állandóan masnikat kell aggatni a hajába, és tele lesz a szobája babákkal. Valahogy nem így képzeltem el az egészet!
Kénytelen vagyok a fejemre tenni a fülhallgatót és teljes hangerőre csavarni a magnó gombját.
A fürdőszobában alig lehet közlekedni, mert tele van aggatva pelenkákkal. Anyu mindig vele foglalkozik, és kénytelen voltam ma is egyedül megkenni a vajas kenyeret.
A kishúgom meg egyszerűen kiköpi a tejet. Mondtam már anyunak,na is adjon neki.
- Persze, én klassz srác voltam, ugye anyu?
Hiába apura ütöttem, aki köztudottan tökéletes gyerek volt.
Én például sosem ordítottam, nem pisiltem be és elsőosztályúan fociztam. Már akkor látszott rajtam,hogy minden nagy fiút elintézek.
Egy szép napon elgondolkodtam és azt mondtam anyunak:
- Anyu, az a helyzet, hogy nekem kell megvédenem a kishúgomat is!
- Nézd csak! - fordultam a kiságy felé.
- Ide nézz micsoda karizmom van! és felhúztam a pólómat a karomon.
Erre ő, elkezdett torkaszakadtából ordítani.
- Ennyit a lányokról!
- Bezzeg én....!
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Dreska Ildikó/
Dreska Ildikó
Töfi a kismalac
Egy fonott kosárban feküdt, vékony kis teste teljesen csupasz volt, visított,mint egy újszülött.
A mamája nem tudta szoptatni, pótmamára volt szüksége. Az ölembe vettem és cumisüvegből etettem. Lehunyta a szemét és szürcsölve itta a tejet.
Amikor elfáradt, kiesett a cumi a szájából és ő teli hassal szuszogott.
Fából, bölcsőt eszkábáltam neki, szalmával béleltem ki. Töfi lett a család féltett kismalaca.
Hamarosan összebarátkozott a két tacskó kölyökkel Tücsökkel és Néróval. Gyakran szundítottak együtt, összeölelkezve a bölcsőben.
Töfi apró lábacskáival helyet passzírozott magának.
Mikor megerősödött és bátor kismalac lett belőle, kajla lábaival az udvar egyik végéből, a másikig kergette a tyúkokat, azok meg kotkodácsolva repültek el az útjából.
Egy este, sehol sem találtam. Végigkutattam minden bokrot, benéztem az autó alá és a kutyaólba is. Elkeseredetten, sírásra görbült szájjal nyitottam be a sátorba, amit barátaimmal állítottam fel az udvar közepén.
Nem akartam hinni a szememben, Töfi, a sátorban feküdt. Turcsi orrát a párnákba fúrta.
Megcsiklandoztam a füle tövét, de ő fel sem ébredt, csak elégedetten röfögött egyet, mintha azt mondta voltan: - Ne piszkálj, aludni akarok!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
A kis földmunkás
Akkor ismerkedtem meg vele, amikor elfújtam a tortámon a 8 gyertyát. Az asztalon egy akvárium volt. Anyu felé mutatott és azt mondta:
- Ő a tiéd!
- De ki? - kérdeztem csodálkozva.
Akkor a fűrészpor elkezdett mocorogni, és egy cseppnyi, szürke hörcsög dugta ki a fejét. Mókásan két lábra állt, bajuszkája remegett.
- Szia! - nyújtottam felé a mutatóujjamat, de ő éles fogaival beleharapott. El is pityeredtem hirtelen.
Felágaskodott és lesett bogárfekete szemeivel.
Mintha azt mondta volna: - Szia, nem is örülsz nekem?
Ödön lett a neve. Nappal beásta magát a jó meleg fűrészporba, és ott szunyókált. Mielőtt iskolába indultam, leguggoltam az akvárium elé, megkocogtattam az üveget.
- Ödön, hasadra süt a nap, jöhetsz reggelizni!
Ő meg mancsai közé vette a diót, kukoricát és fürgén, egy pillanat alatt betömte a pofazacskójába. Olyan lett, mint egy szürke hordó.
Ahogy telt az idő, úgy lett Ödön a legjobb barátom. Amikor kivettem az akváriumból, lehasalt és körülnézett. Végigszimatolta a sarkokat, belesett az ajtórésen, majd mint akinek tűz égeti a talpát, elkezdett szaladni a folyosón. Lefékezett, két lábra állt, és fülelt. Ahogy engem meglátott, elbújt. Pár másodperc múlva, már a cipőmből lesett kifelé. Utána nyúltam, hogy elcsípjem a kis grabancát, éppen a kukoricát öklendezte kifele, ugyanis a cipőmet nevezte ki éléskamrának.
Egyszer, suli után nyitom ki az ajtót, de nem találom Ödönt.
- Hol lehet?
Végig kutattam a lakást, de hiába. Szomorúan estem a fotelba, és akkor láttam, hogy anyu szobafenyője alatt, milyen földkupac tornyosul. Ödönke beállt földmunkásnak. Hátsó lábával a levegőbe spriccelte a földet.
- Ödön, mit művelsz? - kérdeztem.
Ő meg büszkén felmászott a földhegy tetejére.
Elmosolyodtam, amikor maszatos kis képét felém fordította. Csodálkozva csillogott, kedves bogár szeme.
------------------------------------------------------------------------------------------------
/ A sok-sok táborból, az egyik/
Dreska Ildikó
Pussz anyu, apu! Cső tesó!
Klassz itt! A kaja jó, főleg azért, mert sosem kell mákos tésztát ennem. A konyhás nénik alig várják, hogy hazautazzunk, mert minden tálcát kidekorálunk rágóval.
Anyu! Képzeld elszakadt az új szabadidő ruhám, de a srácok szerint, így sokkal jobban áll.
Esténként, nagy párnacsatákat rendezünk, az nyer, aki a legtöbb tollat tudja ráönteni a másik fejére. Kapaszkodjatok meg! Majdnem mindig én nyerek!
Apu! Tudod mutattál a múltkor a városban egy klassz Benetton órát. Rendben van, elfogadom!
Mivel az a helyzet, hogy az enyém nem valószínű,hogy meg lesz!
Mi a helyzet, tesó? Kölcsönvettem a búvár szemüvegedet. Tudtam, rád mindig lehet számítani!
Legyetek jók, nehogy szégyent hozzatok rám!
Puszi: Barnabás
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Én vagyok a bátor gyerek, én vagyok az óriás!
/Ajánlás apunak/
Elnyújtóztam. Habzsoltam a forró napsugarakat és azt, ahogyan csukott szemem alatt sárga és vörös karikák kergetőznek. Hűvösen csiklandozták fülcimpámat és meztelen felsőtestemet a fűszálak. Megtapogattam a tarisznyámat, de elég üresnek bizonyult. Mindenesetre találtam még az aljában egy kis szalonnát, vöröshagymát és fél szelet, kétnapos kenyeret.
Egy fának támasztottam a hátam, elővettem a bicskámat és elkezdtem lakmározni.
Szirma, csukott szemmel nyelte a füvet, és egy-egy sárga pitypang, kesernyés íze után elégedetten pislogott.
- Ne,te ne! - kiáltottam felé.
De csak a füle botját mozgatta, talán azt is csak valami tolakodó méhecske miatt.
Már kerek két napja barangoltunk. Hosszú az út Hántától, hazáig. Meg aztán nem is jó így egyedül. Azt hittem sosem lesz vége a végtelen dinnyerengetegnek. Falta lábunk a forró homokot. Néhány bajuszos földművesen kívül,nem találkoztunk senkivel.
Édesapám, Lindával a lóval talán már haza is ért. Hiszen olyan erős az az állat, mint a bivaly. Tán még a házat is elhúzta volna olykor mérgében.
A múlt nyáron a masinagépet három ló sem győzte. Linda alá tüzet gyújtottak és ő behúzta.
Feltápászkodtam és oldalba böktem Szirmát. Felocsúdva meresztette rám bús tehén szemeit.
- Gyerünk asszonyság, csak előttem!
Hatalmas erdőbe értünk. Gyalogutunkat erdei virágok szegélyezték. A fák gyökerei a föld felett ágaskodtak, vigyáznom kellett, nehogy megbotoljak. A bokrok tövében földi epret találtam. Szedtem egy csokorra valót. Amikor egy tuskó tövében hangyabolyt láttam, megkocogtattam a várukat, mire sok fekete harcos emelte felém dárdáját.
Már sötétedett. A nap lassan ereszkedett és ágyat vetett a fák koronájában.
Fekete Vízpusztához értem. Rögtön megismertem a favágók és a vadászok zöld ablakos házait.
Meg a tavat, ami rám meresztette szürkéskék szemét. Akár hányszor erre jártam, mindig megálltam a partján. Félelmetesen tátogott,mint egy tölcsér.
Egyetlen halat sem láttam úszkálni benne.
Egyszer csak apró fényeket láttam.
- Ezek az erdei manók lámpásai! - súgtam Szirmának, miközben éreztem, hogy valamilyen okból egyre erősebben szorítom a botocskámat.
Azt hiszem megérezte Szirma a hangomból a félelmet, mert megtorpant. Nekem is földbe gyökerezett a lábam. Aztán nagyot sóhajtottam, amikor elrepültek mellettünk az apró Szent János bogarak.
Átöleltem Szirma nyakát és azt mondtam neki: - Ne félj, itt vagyok! - és még szorosabban mentem mellette.
Elkezdtem énekelni, csak úgy visszahangzott az erdő:
- Én vagyok a bátor gyerek, én vagyok az óriás!
Képzeletben hadakoztam a fákkal, és egy bottal megcsiklandoztam a Hold orrát. Hajnalban végre megláttam a falu templomának a tornyát.
- Itthon vagyunk nagyság!
Büszkén nyitottam be a kis kapun. Hazaérkezett a bátor vándorlegény.
------------------------------------------------------------------------------------------------
/Készítette: Varga Hanna/
Dreska Ildikó
Dreska Ildikó
Csillagszív
Élt egy ember, aki felmászott egy nagy hegy tetejére, csak azért, hogy elérje a legfényesebb csillagot. Eddig csak álmaiban, de most végre a valóságban is megérinthette. Érezte milyen meleg és szerényen megbújik a tenyerében, csillog a mosolyában.
- Milyen szép vagy te, kis csillag, mennyire szeretlek!
A csillag pedig boldog volt, csillagtársai közül a legboldogabb. Rendületlenül mesélt az embereknek, és a sötét égen altatót dúdolt a Földnek. Felkapta a pihe könnyű, vékony hangot a szél és berepítette minden ajtón és ablakon. A kis csillag mindent szépnek látott, mert boldoggá tehetett valakit. Mesélt a csillag a felhők könnyeiről, a madarakról és a várában meghúzódó szélről.
- Nézd meg innen a világot! - mondta.
- Látod a fa harmatos rügyeit? - Látod a méhecskét a tulipán kelyhében?- Látod ott azt a szőke kisfiút? - Szeretem őket. - Szeresd hát te is!
A csillag egy éjjel megállt a Hold tükrében és fájdalmasan látta, mennyire lefogyott.
Oly sok meleget adott a testéből, hogy egyre gyakrabban fázott. Kérte az embert, hogy melengesse a tenyerében, de az ember már nem melengette.
- Már nem vagy szép, te csillag! - A fényed megfakult! - mondta.
A csillagocska napról - napra parányibb lett, szemmel alig látható, de érezhető. Az ember csak nyújtózkodott a hegy tetején, azt hitte új csillagot fog ki a hálójával, újra boldoggá teszik.
Sikertelenségében erősen megszorította a kis csillagot és elhajította. A kis csillag, mint egy arcról lepergett könnycsepp, úgy zuhant a sötétbe. A süvítő szél megszaggatta csillagruháját, megsebezte arcocskáját, de a szeme még fénylett. Nézte a kék sötét eget, a hazáját, és csendesen énekelt.
Így halnak meg a csillagok, és így halnak meg az emberek is. Mert az emberek szív nélkül hiába tapogatóznak, nem találják meg az egyetlen mécsest, a szorító, meleg kezet.
------------------------------------------------------------------------------------------
Dreska Ildikó
Miért hosszú az elefánt orra?
Messze, messze az őserdő kellős közepén a tisztáson, élt egy hatalmas elefánt. De nem ám olyan volt, mint a mostani elefántok, á dehogy! Ennek az elefántnak pici és turcsi volt az orra.
Vaskos lábai alatt, csak úgy rengett a föld. Szeretett pancsolni a kristály tiszta tavakban, naphosszat csak a meseszép lepkék táncát leste és leveleket majszolt.
Csupán szombaton indult útnak, hogy kiránduljon egyet. Szétnézzen, hogyan él a többi állat.
Tehát egy szombaton elindult az elefánt, lassan baktatott, magába szívta a virágok illatát, hallgatta a madarak muzsikáját. Ahogy egyre melegebb lett, fürdőzött a vizekben, meghemperedett a homokban. Úgy döntött, szundít egyet. Lepihent egy nagy fa alá, hatalmasat ásított, majd pillanatokon belül horkolni kezdett.
Egy furcsa hang azonban felverte álmából. Csodálkozó szemekkel figyelt egy óriás madarat, ami egyszer eltüntette a fejét, utána visszavarázsolta. Elefánt először azt hitte, káprázik a szeme, de a homokban eltűnt a madár feje, aztán pár perc múlva ez a tollas szörnyeteg újra farkasszemet nézett vele.
- Nahát, én ezt nem értem!- dörmögte az elefánt.
Egyre inkább megtetszett neki az óriás madár bohóckodása. A madár mellé állt, hogy ő is eltüntesse a fejét a homokban, de csak a dereka fájdult meg az erőlködésben. A madár meg csak állt és szaporán pislogott.
Elhatározta az elefánt, elmegy a varázslóhoz, hogy az csodát tegyen vele.
Elmesélte a varázslónak, mi történt. A hosszú szakállú, öreg varázsló végighallgatta, majd azt mondta neki: - Ha, gyermekem elefánt, az a vágyad,hogy te is befúrjad a fejedet a homokba, mint a strucc, ám legyen! - De fiam, te nagy és erős állat vagy, elégedj meg azzal, ha az orrodat varázsolom hosszúra és nem a nyakadat!
Azzal: csiribi! Az elefántnak egy szempillantás alatt megnőtt az orra. Boldogan szaladt ki a strucchoz, homokhegybe fúrta az orrmányát, és magasra fújta a homokszemeket.
Ettől fogva az elefánt a forró napokon, unalmas perceiben hosszú orrmányával locsolgatja magát.
-------------------------------------------------------------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése